Mesterkurzust és ivókúrát tart Sztálin Debrecenben

Debrecen - Az évad eddigi legerősebb előadása, esélyes lehet a POSZT-ra.

Nem kell megijedni, Dzsugásvili bebalzsamozott testét továbbra is a Kreml falánál lévő sírhely őrzi. A generalisszimusz csak David Pownall Mesterkurzus című szatírájának egyik főszerepében lép színre Pinczés István gondolatgazdag és szórakoztató rendezésében.

Az angol származású író hangjátéknak szánta eredetileg a művét, melyet Mesterházi Márton fordított magyarra a ’80-as évek közepén, s mindjárt fel is ajánlotta a Rádiószínháznak, mely visszadobta a kéziratot azzal az indoklással, hogy nem szerencsés: „ha egy nyugati zsidó viccelődik a Szovjetunióval”. 1989-ben Pinczés István Dobák Lívia dramaturg segítségével megrendezte Debrecenben a darab világpremierjét. Az igazi sikert azonban nem ennek köszönhette, hanem – többek között – a Légy jó mindhalálig, a Sztárcsinálók, az Ibusár, A Gézagyerek című feledhetetlen előadásoknak.

A Mesterkurzus újrarendezéséről elöljáróban legyen elég annyi, hogy az évad eddigi legerősebb előadása, nem csodálkoznék, ha beválogatnák a POSZT-ra! A drámai alaphelyzet önmagában egyébiránt nem ígér sokat, két magas pozíciójú férfi terrorizál két órán át két – kis ellenállást tanúsító - galamblelkű művészt. A Mesterkurzus tehát a maga történeti érdekességével, valóságtartalmával – a hozzáadott rendezői ötletek, bibliai áthallások, koreografált táncbetétek és persze az ihletett színészi játékok nélkül - nem biztos, hogy mély nyomot hagyna bennünk.

Tudjuk, hogy a Szovjetunióban működött a likvidálási gépezet s valóban megszorongatták az írókat, költőket, festőket, zeneszerzőket, tudjuk azt is, hogy Sztálin nem vetette meg az alkoholt, állítólag 20 kupica vodka sem látszott meg rajta, ugyanúgy, mint kultúrkomisszárján, az idült alkoholista Zsdánov-on sem. Tény az is, hogy a Nép Atyjának arckifejezése soha nem árulta el az igazi érzéseit, gondolatait, sokszor megtévesztően atyáskodónak, barátságosnak tűnt, máskor viszont hangulata vad dühbe ment át , s kéjesen élvezte – élet és halál uraként – az emberek testi és lelki nyomorgatását. Két lelki betegségtől szenvedett: a megalomániától és az üldözési mániától. Történelmi tény továbbá az is, hogy az egyre szigorúbb kultúrpolitika eredményeképpen a központi bizottság - Zsdánov javaslatára – határozatban utasította el az ún. formalisták (a közérthető művészet kártevői) képviselőit: többek között az akkor 57 éves Prokofjevet és a 42 éves Sosztakovicsot. A marsall szerint „A zene a nép lelkéből születik, nincs szükség komponistákra!”

Hősből felajzott militarista

Még mielőtt elkezdődik az előadás orosz katonák figyelmeztetnek, hogy kapcsoljuk ki a mobiljainkat, s hogy nyomatékosítsák a kérésüket, ellenőrzik is néhány néző telefonját. A hangulati ráhangolás kipipálva! Komikus jelenetek sorai követi egymást a színpadon, a mulattató abszurditástól a megmosolyogtató lerészegedésig. Az első negyedórát követően bizonyossá válik, hogy itt most nem egy realista feldolgozást látunk (szerencséknre!), az előadást sokkal inkább valamiféle groteszk humor hatja át, s a rendező folyamatosan gondoskodik az elidegenítésről, arról, hogy ne éljük bele magunkat igazán a cselekménybe.

Sztálin a sokadik pohár után fejébe veszi, hogy meg kell zenésíteni a grúz nemzeti eposzt, Rusztaveli A tigrisbőrös lovag egy részletét. Nem elég, hogy a szöveg - Tariel lovag érdekfeszítőnek éppen nem nevezhető története - ellenáll a zenének, azt akarja, hogy kooprodukcióban Prokofjev , Sosztakovics , Zsdánov és jó maga alkossák meg a remekművet… A hős lovagból – a Sztálinon elhatalmasodó agybaj, vagy talán a delirium tremens hatására - egy „állandó nemi vágytól ajzott grúz militarista” lesz. Az előadás legtökéletesebben megkomponált része, amikor Sztálin beteges, torz lelkének kivetüléseként végül megszületik a stilizáló népi vízió-balett allegorikus figurákkal, gruppenszex-jelenettel.

Mestermű a rendezőtől

Pinczés István – teátrumunk volt főrendezője - majd’ másfél évtized után újra visszatért Debrecenbe. Mostani nagyszerű rendezése bőven túllépi a színmű koordinátáit, jó arányérzékkel erősíti fel a játék szatirikus mozzanatait. A tőle megszokott alapossággal építi fel az előadást illetve instruálja remekül összeválogatott színészeit.

Szalma Tamás Sztálinja egy szenvedélyes, kiszámíthatatlan despota prototípusa, ha épp olyan a kedve, akár beosztottját is terrorizálja, ugyanakkor egy grúz népdal könnyekig meg tudja hatni. Jámbor József egzaltált, megfelelési kényszerben szenvedő Zsdánovja, a megfélemlített zeneszerzőkkel szemben fennhéjazóan viselkedik, Sztálinnak viszont hűséges kutyaként engedelmeskedik. Bravúros játéka mértéktartó, mentes a ripacskodástól, az olcsó megoldásoktól. Csikos Sándor (Prokofjev) megtört öregemberként félősebb, mint fiatalabb művésztársa, de azért meg-megvillantja maradék büszkeségét, humorérzékét. Rózsa László Sosztakovicsa előzékeny, sőt mondhatni simulékony, ám ez csak a látszat, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy kiálljon a művészet szabadságáért.

Az érdekesség kedvéért elnyomó és elnyomott, azaz Sztálin és Prokofjev egy napon haltak meg, 1953. március 5-én, s ki tudja, lehet, most együtt énekelgetik a Szulikót…

- Hassó Adrienn -

Támogatott, tiltott, tűrt

Debrecen - Rendezői cél, hogy a legfelszabadultabb kacagás közben szoruljon el a néző torka a sírástól. Interjú Pinczés István rendezővel.

Mesterkurzus – korlátok közt alkotni

Debrecen - A nem létező szocialista realista zene megírását várja el Sztálin (Szalma Tamás, középen) Prokofjevtől (Csikos Sándor, balra) és Sosztakovicstól (Rózsa László, jobbra) a Csokonai Színház drámájában.