Az üzenet etikája

Olykor nem árt belenéznünk szakmánk kristálytükrébe. Leginkább az írástudók felelőssége okán. Mint Joe Bradley (Gregory Peck) tette hivatása gyakorlataként a Római vakációban. Boda István írása.

Ma már fekete-fehér emlék az 1953-ban bemutatott fim. Két igazi színész mesterműve, a rokonszenvet és tiszteletet nyújtva egymásnak a gyöngédség édes emlékével fűszerezve. Mondhatnánk persze romantikának is azt a tisztességet, ami a fordulat változataként diadalra jut, ám a vállalás gyönyörűsége etikailag nyújt vigaszt a visszatartott, sőt visszautasított sztori anyagi veszteségéért. S így a játék meghittsége az marad, ami saját szépségének is el nem apadható forrása. A mese fénye mögött persze meghúzza magát a valóság nyersebb árnyék-köde is. Némi iróniával, de mégis azt a tündéri változatot mintázza meg, ami olyan üdítően hat a környezetére. Sőt őrájuk is, akik tiszti minőségben sodródtak egymás mellé a hétköznapi sakktábla váratlan terepén. S itt egy pillanatra eltűnik a távolság társadalmi érvénye és az önfeledt öröm szánkóját siklanak bele a kalandok boldog izgalmába.

Üde és megismételhetetlen révület. S még akkor is, ha az előkészített szándék a kitűzött cél irányba röpteti a tempót. Micsoda esély ez egy újságírónak arról nem is beszélve, hogy a szakmai bravúron túl más távlatot is ígér. Mert mikor fordulhat az elő, hogy egy trónörökös, egy gyönyörű hercegnő beleveti magát a kalandok római Tiberiszébe, s annyi pajkossággal, dévaj természetességgel habzsolja az új élményeket, hogy az maga a létezés csodája. Közben mindez megörökíttetik, hogy majd a hírre éhes világ szájtátva konstatálja: a „fenség” sem megy a szomszédba, ha egy kis kiruccanásra vágyik. Az őszinte ártatlanság azonban kivágja magát a neki készített csapda zűrzavarából. Épp ezáltal, hogy saját tisztaságát mutatja föl, s a gyermeki áhítat mindvégig ott van az arcán, ezt megsebezni barbár tett lenne. Tudja ezt Joe Bradly is és jellemén ejtene sérülést, ha durván vetne végett a meghitt pillanatoknak. Nem volna becsületes – mondja fotós kollégájának, aki szintén kapitulál, bár fogfájósan harap bele a vaskos ábránd csirkefarhátába. Ugrott a dohány, viszont osztozhat az életre szóló eset csak nekik fenntartott örömében. Az a tekintet, ami az átnyújtott fotók tiszteletdíjaként végigbecézi őket kárpótol minden veszteségért.

Hát igen. Sóhajt fel jelenünk újság-előfizetője, nem akármilyen zsurnaliszta bravúr volt ez, így lemondani a pályán csak egyszer adódó lehetőségről. Hogy ez megtörténhetne-e ki-ki intézze el a saját fantáziájával. Az oknyomozás szabályai barbárabbak elődeinkénél, s a rejtett kamera az intimitások tiltott csendjébe is belekukucskál. Hogy nekünk kedvez e ezáltal avagy saját teljesítménye előtt tiszteleg nem igen lehet eldönteni. Egyébként is a legtöbb filmtörténet csak virtuális, ha ábrándjaink ízlésével egybevág az csak a kivétel. Bár erősíti a szabályt. S az által meg különösen, ha annyi év után versenyre kél a képernyő túláradt szemeteivel. Vitathatatlan a fölénye.

- Boda István -