Olvasói levél: Balsors vagy … leszámolás(?!)

Debrecen - Vannak „rejtélyes” népek, népcsoportok – amelyek múltját, eredetét ködfátyol takarja. Ilyenek „a mi székelyeink” is. Olvasónk írásában egy 253 évvel ezelőtti szomorú esemény évfordulójára emlékezik.

Abban egyetértés van, hogy a székely szó nem valamilyen foglalkozást, hanem egy népet, egy jól elkülöníthető népcsoportot fed. Szerencsére az sem vitás, hogy a székelyek elsősorban határőrző-védő feladatokat láttak el. Ők nem voltak kimondottan egyenruhás katonák: „bizalmi állást” töltöttek be – állandó készenlétben „katonai ügyeletet” biztosítottak. Felelősségteljes és egyben igen veszélyes vállalkozás volt ez. Jól tudta ezt maga Nagy Lajos is, amikor a szükségben így fordult a székelyekhez: „Lovaitokkal és fegyvereitekkel gyorsan álljatok készen, hogy ha közétek megyünk, régi szokásos hűségetek szerint velünk útra kelhessetek. Tudjátok mindnyájan, hogy eddig minden kívánságotokat teljesítettük, és ez után is Isten segítségével teljesíteni akarjuk”. „Jutalomként” – föld adományozásával igyekeztek letelepíteni valamennyit.

A székelyek földjét „regnum siculicum”-nak nevezték, amelyen a szabadsághoz jobban ragaszkodtak, mint az élethez. Ha esküt kellett tenniük: azt a Napra, a Holdra és a csillagokra tették (székely zászló!). Központi akarat rájuk kényszerítését nem tűrték: ha a (nem magyar!) király közéjük nevezett ki valakit: egyszerűen nem vették tudomásul.

Az idő múlásával azonban, egyre gyülekeztek a vészjósló felhők. Erdély egy vaskézben tartott osztrák tartománnyá lett. Évtizedeken keresztül a bécsi udvar megakadályozta az országgyűlés összehívását ( Mária Terézia önkényuralma!). Rendeletek útján, kimondottan osztrák törvénykezés zajlott. Miután katonai kormányzat ketrecébe kényszerítették Erdélyt, elrendelték a katonai sorozásokat.

Ezt az idegen kényszert a székelyek igen hevesen utasították el – vállalva a „rebellis” szerepet. Ennek viszont tragikus vége lett. 253 évvel ezelőtt a Habsburg császári katonaság azért hajtotta végre a SICULICIDIUM-nak nevezett székelyellenes tömeggyilkosságot, mert Madéfalva lakossága nem volt hajlandó megalkuvó módon kiszolgálni az uralkodó házat és – igába hajtva fejét – lemondani saját szabad döntésjogáról. 1764. január 7-én hajnalban az 1300 fős császári sereg kegyetlenül végrehajtott mészárlása nyomán – az emlékírók szerint – 200-600 székely veszett oda. A Csíkszeredától 10 km-re található obeliszken – amelynek tetején egy kőgömbön tárja szét szárnyait a magyarok turulmadara – ez olvasható: „Emlékök nem vész el, örökre fennmarad,/Kik az ősi szabadságért vérzettek el.” (Ha a latin esemény-szóban szereplő betűket római számjegyekként adjuk össze [U=V], az elkövetés évszámát kapjuk.)

A Madéfalvai Veszedelem bekövetkezte után a székelyek közül sokan „átcsángáltak” a Kárpáton túlra – így lettek ők a bukovinai székelyek, akiket hányatott sorsuk folyamán, végül is Tolna és Baranya megyékbe telepítettek át a XIX., illetve a XX. században.

A székely-magyarságot – mondhatni, ott a végeken – napjainkban is ugyanaz az ösztön-erő élteti és tartja fenn egy erőszakos nemzetállam karmaiban, mint egykori dicső eleinket – s így: „Megáll a szikla, nem porlik tovább!”. Azt is tudva tudják, hogy: „A víz szalad, de a kő marad … a kő az marad”; illetve a farkaslakai nagy székely örök igazságát is magukénak vallják: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Ez az otthon: a mi Tündérországunk!

- Hutzler Vilmos, Debrecen -