Értő néző nincs, bátor és szabad van

Debrecen - „Mi a nehezebb leugrani egy tízméteres torony csúcsáról, vagy egyáltalán felmászni oda?” Interjú Mészáros Tiborral, a Kaszás Attila-díjas színésszel.

Nincs a színésznél meztelenebb – hangzik el a Horváth Árpád Stúdiószínház „derűs üregében”, ahol Mészáros Tibor és Horváth Sándor december 14-én mutatták be az Imígyen szóla Louis de Funès című darabot. A világhírű alkotó, Valère Novarina az általa írt és rendezett „mutatvány” főszerepére maga választotta a Csokonai Színház művészét, aki magán átgázolva lép be a színpadra, hogy az újrateremtéshez előbb „elvigyen mindent az ürességig”, s mindenki szeme láttára magányába érkezzen. A „semmilyen és tökéletes” színész izgalmas, a mély gondolatokkal és nyelvi humorral is operáló monológ előadása közben a nézőnek is megmutatja: „mindent te csináltál, amiben vagy.”

Hazánkban szokatlan, különleges színházi felfogást képvisel a francia rendező. Nem először dolgoztak együtt. Mennyiben volt más a vele való munka?

Mészáros Tibor: Korábban a Képzeletbeli operett című darabjában játszottam Debrecenben. Akkor ezt a fajta struktúrát volt szerencsém megtapasztalni. A francia színházi világ egészen más, mint a mi magyaros-oroszos színjátszásunk. Novarina gyakran mondja, hogy a színész szócső, aki elhelyezi a szavakat a térben. Nehéz ebben kapaszkodót találni. De mivel egyszer már végigküzdöttük magunkat a különbözőségeken, és mindkettőnk fejlődését eredményező, jóleső találkozás volt, ezért most könnyebben ment az építkezés. Ha kért valamit, le tudtam fordítani a saját nyelvemre, és ha én javasoltam valamit, akkor értette, miért. Onnan folytattuk, ahová az előző munkában sikerült eljutnunk. Olyan élmény, mintha egykor felmásztunk volna egy tízméteres torony csúcsára, s most továbbléptünk, megéreztem, milyen onnan leugrani. Van, aki a feljutásba sem mer belevágni. Nem tudom, melyik a nehezebb rész.

A rendező ön által is kedvelt hasonlata, miszerint egy artista-mutatványhoz méri a színházi előadást, amelybe bizalommal ereszkedhet bele a játszó, tudván, valaki biztosan utánanyúl, a gyermek járni tanulását juttatja eszembe. Mennyire kellett a pályán újra gyerekké válni, korábbi tanulmányait magából kipucolni a közös alkotáshoz?

Mészáros Tibor: Örülök a hasonlatnak, mert valóban gyermeki önfeledt élmény, ha a színész jó lendületet kaphat. Ha a közönség is értékeli, akkor lehet benne igazán lubickolni. Másrészt a darabban is benne van: ez az egyetlen szakma, ami nem tanulható. A legfontosabb, amit mestereimtől – a főiskolán több is volt – tanultam az, hogy nincs egyfajta mód vagy stílus. Erre az előadásra ez különösen érvényes. Abban biztos voltam az elején, hogy az Imígyen szóla Louis de Funés előtt mindannyiszor picire húzódik össze a gyomrom, de az első mondatnál kipattan a feszültség, és felszabadult játékká válik, ha sikerül önmagamat odaadnom teljesen.

Az izgalmat elcsíptem egy pillanatnyi kézremegésben a sajtófotózáson is. Minden előadásnál így van, vagy a fővárosi sikert megélt darab debreceni közönségnek való december 14-i bemutatása váltja ki?

Mészáros Tibor: Annak izgalma bennem van, hogy hogyan fogják fogadni. Gyakori reakció, azoktól, akik látták, hogy Louis de Funés-t eddig csak vicces tv-filmekben ugrabugráló figuraként ismerték. Ha valaki ehhez viszonyít, efféle elvárásokkal jön, nehéz lesz átbillenteni ezen. A nézőktől azt a nyitottságot remélem, ahogyan mi Sanyival kiállunk és belevetjük magunkat ebbe az egyórás mutatványba. Ha nyitott fülekkel, lélekkel, élvezettel fogadják, akkor nincs mitől tartanunk.

A darabban számos módon igyekszik megvilágítani, hogy milyen a jó színész, kap néhány kritikát az újságíró, a rendező, a közönség és mindenki, aki színházba jár. Ön szerint milyen a jó néző?

Mészáros Tibor: Nincs olyan, hogy értő néző, mert nincs mit érteni. Imádom, amikor egy-egy közönségtalálkozó után ottmarad két néző, az egyikük mond valamit, és a másik leinti, hogy nincs igaza:„az nem is azt jelenti, hanem…”, majd elmesél egy ugyanolyan jó, de egészen eltérő olvasatot. Ilyenkor várják az alkotók visszaigazolását, én legtöbbször nem tárom fel az én értelmezésemet, mert mindenkinek a sajátja a legizgalmasabb, a legszebb a maga szemszögéből, és az reflektál az életére. Kevésbé szeretem azt a színházat, amelyre beül a néző, és csak értelmeznie kell, mert minden olyan világos, szögegyenes, túl egyértelmű játékok, gesztusok alkotják. Erre ott van a televízió. Bátornak és szabadnak kell lennie a nézőnek. Bátran kell asszociálni, engednie kell magában felszínre törni a gondolatokat, akkor is, ha a világon senki másnak nem jutna eszébe hasonló az adott jelenetről. Az a gondolat attól az övé, attól egyedi és számára értékes.

A munkái során mi adja számára a korábban emlegetett biztonságot, amitől megnyugszik, hogy ez az előadás rendben lesz?

Mészáros Tibor: Megnyugtató, ha a kollégák, a rendező célja egyező és jó a szöveg, de nem azért jövünk színházba, mert a biztonságra vágyunk. Jó, ha van benne izgalom, váratlanság. Szeretjük azokat a pillanatokat, amikor hirtelen adódik egy bizonytalan helyzet, amit együtt észrevétlen megoldunk. Ilyenkor beigazolódik Novarina mondata. Ez izgalmasabb, mint amikor csak lemegy a darab. Persze az a cél, hogy a próbafolyamat során olyan előadást hozzunk létre, ami a színészben mindig fenntartja az érdeklődést, várakozást és nem hagyja megúszni számára az estét.

Ennek az előadásnak Horváth Sándor kellékesként aktív résztvevője, – Novarina megfogalmazásában drámamunkás – holott szándékosan háttérben marad végig. A jelenléte biztonságot ad. Minden ott van, ahol lennie kell, mindent elkap, ami lehullik, és földob, amit nekem kell elkapni.

Rendezőként, hogyan éri el a színészei folytonos motiváltságát?

Mészáros Tibor: Színészként engem mozgat, ha feladatom van. Ha rendezek, figyelek arra, hogy jó és játszható feladatot adjak a kollégáknak, olyat, amit én is szívesen csinálnék. Ez egy társasjáték. Ha egy trónhoz a két őr csak oda van állítva, akkor az kihat az egész jelenetre. Szeretem azokat a szerepeket, amelyek kevés szöveggel, inkább jelenléttel játszó feladványok. Sokkal több mindent lehet belesűríteni.

A monodráma mindig mérföldkő a színész életében. Ez ráadásul egy színészlétet összegző, nehéz szerep. Mire vágyik, mi mozgatja most?

Mészáros Tibor: Minden, amiben frissesség van. Amikor valaki felépít egy házat, akkor nem egy még nagyobbat szeretne rögtön, hanem örömöt talál a garázs felhúzásában, a kutyaól kialakításában. Milyen izgalmas feladat: a kutya se fázzon, a gyerkőcnek is tetsszen. Sarokkő, dobbantó? Nem tudom, hogyan nevezzem ezt. Inkább egy állomás, ami mindenképp felemelő, mert ha sikerül, nagyon jó, ha nem, akkor rengeteget lehet belőle tanulni. Remélem, ez nem valaminek a teteje, csak egy „megálló” az előre vezető úton.

Miken dolgozik?

Mészáros Tibor: Próbáljuk a január 16-i premierre Lázár Ervin történetét, A kisfiú meg az oroszlánokat, amiben Bruckner Szigfrid vagyok. Játszom a Hogyan nevezzelek? francia vígjátékban, amelyet egy fiatal orosz rendező állít színpadra. Év végén pedig előkészítek egy rendezést, amit szeptemberben mutatunk be.

- Megyesi-Horváth Borbála -

Magányos társasjáték – szép és nehéz

Debrecen - Az egyetlen magyar Novarina-színésszel beszélgettünk. Interjú Mészáros Tiborral.