2016.12.29. 08:39

„Tűzre, vízre vigyázzatok…”

Debrecen - A 17. században még fejvesztéssel büntették a szándékos gyújtogatáson kapott debreceni lakost.

A tűz és a víz az emberiség létének, fennmaradásának és fejlődésének lényeges elemei voltak. Nagy áldás, de egyben nagy szerencsétlenségek okozója is volt mindkettő. Debrecent – nem lévén nagyobb folyója – az árvíz soha nem veszélyeztette, viszont annál nagyobb gondot jelentett történetében a tűzzel való küzdelem. Nem is csoda, hiszen csak a templomok, a középületek és a módosabb polgárok házai épültek téglából, de tetőzetük még sokáig – az 1813. január 22-én kiadott rendeletig – fazsindelyből készült. A szegényebbek jellemzően patics- és faházakat építettek, a portákat elválasztó kerítések karóból és kukoricaszárból készültek. Növelte a tűzveszélyt az udvarokon tárolt széna- és szalmakazlak sokasága. Így a száraz időszakban feltámadt tűz rövid idő alatt hatalmas pusztításra volt képes.

Halál ha szándékos

Debrecen város tanácsa már 1556. május 12-én határozatot hozott, amelyben a következőket rendelte el: „(…) ha bárki ebben a városban vagy utcákon itt bent puskáját elsüti vagy felhúzza, egy forinttal tartozik a főbírónak; egyébként, ha bárki a polgárok közül az istállókhoz lámpa nélkül vinne gyertyát, szintén egy forintra büntessék a főbíró úr javára. Azután mindazoktól, akiknek a háza előtt nincs víz a hordókban, az utcakapitányok az ilyenektől egy forintot hajtsanak be (…), ha pedig más, a szomszédokra veszélyes tűz ütne ki, fej vesztésre ítéljék, akitől a tűz elindult.”

Amint a határozat is példázza, a rendeletek megszegőit enyhébb esetekben pénzbírsággal sújtották (utcán való lövöldözésért, istállókban nyílt gyertya használatáért, a ház előtti vizes hordók üres állapotáért), ám a közösséget közvetlenül veszélyeztetőket börtönbüntetésre, sőt akár fővesztésre is ítélhették. Ha bebizonyosodott a szándékos gyújtogatás ténye, az elkövetőre halálos ítélet várt.

Ne adjanak a katonának…

1682-ben a hirtelen haragú és indulatos Nemes János dühében saját házát gyújtotta fel, ezért „a törvényfához kivitetvén mások rettentő példájára feje vétetett s teste tűzbe hányattatván megégettetett”. 1723. október 4-én Széplaki Istvánt és Orosz Máriát ítélték halálra, mert felperzseltek 22 házat. A bakó Széplakit, mint felbujtót lefejezte, azután testét elégette. Társát, Orosz Máriát előbb tüzes fogóval megkínozta, majd lefejezte, végül a testét megégette.

Az 1639. március 17-én keletkezett tüzet követően kelt városi határozat a mezei katonáknak előírta, hogy „nappal vigyék véghez a lovak körül való dolgokat és éjszakára nekik senki gyertyát ki ne adjon, hogy általuk tűz ne támadjon”. E rendeletre azért volt szükség, mert valószínű, hogy a tűz okozója egy katona volt, aki az istállóban gyertya mellett végezte a lova körüli teendőket. A gyertya lángjától a széna tüzet fogott, és ez lobbantotta lángra az istállót, majd a közeli öt házat is.

A magisztrátus 1699-ben újabb rendeletet adott ki, amely kimondta: tűz esetén a harangokat kondítsák meg. A tűz irányát nappal a toronyból zászló, éjjel pedig vörös lámpás kihelyezésével kellett jelölni. „A város lakosai ilyenkor a tűzoltószerekkel és más eszközökkel összefutnak, a kapitányok és tízházgazdák a vízhordószekerekkel sietnek a tűzhöz, s a lakosok összes erejükkel segédkeznek a tűz oltásában.” E rendelet tartalmazta azt is, hogy a város saját költségén horgokat és lajtorjákat csináltat, amelyeket a város legforgalmasabb területeire helyeznek ki, hogy tűz esetén gyorsan használhatóak legyenek.

Enyhítés a dohányosoknak

A következő határozat az 1733-as „Gyuladásokrul való statutum”. Ez a város első és rendszerbe szedett tűzrendészeti szabályrendelete. Ebben rendelkezett a tanács többek között a városban való lövöldözésről, a tüzes pernye kiöntéséről, a tüzelő helyek rendben tartásáról, vigyázók kiállításáról, az utcák kútjairól, a céheknek a tűzoltásban való részvételéről, a diáktűzoltókról, valamint a szabályrendelet rendelkezései ellen vétők büntetéséről. A rendelet a dohányzásra vonatkozó szabályokat annyiban enyhítette, hogy engedélyezte ugyan a dohányzást (szemben az 1665-ben született rendelettel, amely tiltotta, és 12 forint pénzbírsággal sújtotta a dohányzáson ért polgárt), de tűzvédelmi okokból továbbra sem lehetett dohányozni az utcán, az udvaron, az istállóban, és más hasonló, veszedelmes helyeken.

A rendeletet megszegőkkel szemben különböző büntetési formákat alkalmaztak. Szerepel a büntetések között a megveretés és a városból való kitiltás. 1745. június 31-én Kovács Andrásnét, mert tűzveszélyes, lakatlan házába lakókat fogadott be 18 korbácsütésre, házának lebontására és a városból való kitiltásra ítélték. 1755. január 18-án Kovács Andrásné Szabó Judit alamizsnás koldust azért ítélték nyakvasra és a városból való kitiltásra, mert a tüzes pernyét kiöntötte az ispotály kapuján, de nem öntözte meg vízzel, így a szél széjjelhordta a parazsat és majdnem tűz keletkezett. Mások éberségén múlott, hogy nagyobb baj nem keletkezett.

- Topor István -

Volt dolga a hóhéroknak…

Nem csak a gyújtogatást, de a tűzzel való fenyegetést is büntette a rend felett szigorúan őrködő tanács. 1677-ben egy Kiss Mihály nevezetű polgárt azért ver kővel agyon a hóhér, mert káromkodott és tűzzel fenyegetőzött. Nem egészen 50 évvel később ugyanezért a bűnért Medgyesi Erzsókot és Juhász Pétert már csak „hóhér általi kemény megveretésre” ítélték.

Nyakvas, pálca, korbácsolás

A fogsággal való büntetést alkalmazták 1744. május 30-án Szoboszlai György kováccsal szemben. „Egy heti árestommal” sújtották, mert a tilalom ellenére műhelyében dolgozott és tüzelt, aminek következtében a kémény kigyúlt.

Gyakori büntetési mód volt a nyakvasba tétel és a pálcázás, lányok, asszonyok esetében a korbáccsal veretés. Megyesi Pál szolgálóját, Kardos Sárát 1756. február 28-án azért ítélte a törvényszék nyolc korbácsütésre, mert egy hosszú fát tett a kemencébe, de hogy nem fért bele, azon tüzesen kivitte az udvarra, ott felvagdalta, de a tüzet otthagyta.