Szőlőskertek, temetők helyén gyarapodott a népesség

Akt.:
Debrecen látképe, 1850 körül
Debrecen látképe, 1850 körül - © Forrás: mek.oszk.hu
Debrecen – A 18. században még külterületnek számított a mai Erzsébet, Bercsényi és Nyíl utca.


Debrecen ma a második legnagyobb területű vidéki város Magyarországon, pedig nagysága alig hasonlítható össze a második világháború előttivel, amikor közigazgatási határa Vámospércstől egészen a Tiszáig terjedt. Akkoriban keleti és nyugati határai között mintegy 80 kilométer, és észak-dél irányban is 5–20 kilométer volt a távolság. Kisebb megyényi területe 95 ezer 696,44 hektár (166 ezer 284 katasztrális hold) volt, szemben a mai 46 ezer 165 hektárral.

A város legősibb magja a Tócó folyó keleti oldalán alakult ki.
Papp József

A város legősibb magja a Tócó folyó keleti oldalán alakult ki. A vízfolyás a hajdani Szabolcs és Bihar vármegyék határát jelentette, így a mai Debrecen nagyobb része eredetileg Biharhoz tartozott. A Tócó másik oldalától a Tiszáig érő országrész, benne a hortobágyi puszták is Szabolcs fennhatósága alatt álltak egészen 1876-ig, Hajdú vármegye kialakításáig. A település határának nagyságát igen sikeres földesura, Debreceni Dózsa, majd fiai a 14–15. században részben királyi adományokból alapozták meg. A család kihalása után a mezővárosi önkormányzat gyarapította tovább a külsőséget, zálogba vagy tulajdonba véve az időközben elnéptelenedett környező településeket, amelyeket újranépesítés helyett a városi közösség használatába vettek. A közelebb eső jobb földeket szántóként, a távolabbi, vízjárta szikeseket inkább legelőként hasznosították évszázadokon át.


Debrecen területe 1871-ben, ami 1952-ig szinte változatlan maradt | Forrás: Szűcs István: Szabad Királyi Debreczen város történelme (1871) Debrecen területe 1871-ben, ami 1952-ig szinte változatlan maradt | Forrás: Szűcs István: Szabad Királyi Debreczen város történelme (1871) ©

 Árok a belső város házai körül

Debrecen határa és községi birtokai nem estek egybe. (Szabolcs megyében még a 20. század közepén is volt debreceni ingatlan, a hatalmas Gúti erdő.) A város közigazgatási határán belüli területek több mint 55 százaléka 1952-ig a város saját tulajdona volt. Egy részén házi kezelésű gazdaságokat, üzemeket, jóléti intézményeket stb. működtetett, más birtokokat haszonbérben jövedelmeztetett. Az évszázadokig lakatlan külsőség művelhető földjein a 19. század második fele után alakult ki a kiterjedt tanyavilág.


Debrecen térképe | Forrás: Kádár Ferenc (1850), megyei levéltár Debrecen térképe | Forrás: Kádár Ferenc (1850), megyei levéltár ©

A jelenlegi belvárosnál alig nagyobb területű belső város házait, utcáit védőárok kerítette körül. Ezen túl, a lakatlan belső legelő (Bellegelő) gyűrűjében szigetszerűen helyezkedtek el a temetők, és a zárt kertségek. A legelősávot vette körbe a Nagyerdő a Monostor erdővel, továbbá az Apafája erdő és a hagyományosan „puszta” névvel megkülönböztetett többi külterület: északi irányában Pallag puszta (Parlag), kelet–délkelet–dél felől az erdős puszták (Nagycsere, Haláp, Fancsika, Bánk, Pac), dél felé Szepes, délnyugat–nyugatra Ebes, Ondód, Kis- és Nagyhegyes, Kis- és Nagymacs. Távolabb nyugatra terült el a Hortobágy vagy Nagyhortobágy puszta, amely alatt Cuca, Elep, Máta, Zám és Ohat földjeit értették a korabeli debreceniek. A még ma is ismert, és részben ideidézett földrajzi nevek nagyszámú egyházas vagy egyháztalan falura utalnak, amelyek a viharos évszázadok alatt a mongol (tatár), török pusztítások következtében, esetleg a környező nagyobb települések szívó hatása miatt néptelenedtek el.

Debrecen lakott központjának nagysága sokszor változott a népességnek megfelelően az évszázadok alatt, viszont a védőárok külső oldalán csak a 18. század második felében épülhettek lakóházak a városi mérnök által kijelölt, úgynevezett taksás telkekre. E „hóstát”-nak is nevezett külsőségi utcákat a városkapuk kihelyezésével a 19. század első évtizedeiben kapcsolták a lakóterülethez. Így lett belterület egyebek között a mai Pacsirta, Csillag, Bercsényi, Kút, Nyíl, Homok, Kar, Borz, Csap, Vendég, Pesti és Erzsébet utca.

Beépíthető szőlők, temetők

A lakosság számának rohamos növekedése miatt 1897-ben egyetlen döntéssel közel hatszorosára bővítették az addig egy kilométernél alig nagyobb sugarú körrel lefedhető lakóterületet. Beépíthetővé vált a 15 szőlőskert, a közöttük lévő majorsági földek, sőt a nyolc temető is. A kertségekben egyrészt kertvárosi, másrészt falusias elrendezéssel épültek a lakóházak, esetleg tisztviselőtelepek jöttek létre a 20. század elejétől. A felekezeti temetők közül először az 1880-as években bezárt Dobozi-temető helyén indultak az építkezések az 1920-as években.


Debrecen térképe 1982 után | Forrás: Papp József saját átrajzolás Debrecen térképe 1982 után | Forrás: Papp József saját átrajzolás ©

A második világháborút követő államosításokkal Debrecen is elvesztette földbirtokait, és közigazgatási határát is kevesebb, mint felére csökkentették. Területéből alakították ki Ebes és Nagyhegyes önálló községeket, továbbá az így elszakadt nyugati legelőket, „Hortobágy lakott hely” megnevezéssel Balmazújváros külterületéhez kapcsolták 1952. július 1-jével. (Innen, újabb határalakításokkal, elcsatolásokkal 1966-ban jött létre Hortobágy község.) A városhatárok legutóbbi módosítása ismét területnövekedést eredményezett, amikor 1982-től Józsa község és határa – történetében már nem először – beolvadt Debrecenbe.

– Papp József –


Előadás szombaton

A Hajdú-bihari Napló Fejezetek Debrecen történetéből címmel új sorozatot indít. Az 52 epizódosra tervezett helytörténeti írások szerzője Papp József Kós Károly- és Podmaniczky-díjas helytörténész. Az elismert szakember november 12-én (szombaton) a Déri Múzeum dísztermében vetített képes előadást tart Történelem az építési iratokban, avagy egy „botcsinálta” helytörténész vallomása címmel. A fél 11-kor kezdődő előadás része a városvédő egyesület Podmaniczky-díjasai sorozatának.








hirdetés