Olvasói levél: Jó, ha velünk él a történelem…

Debrecen - Megértéssel és kellő átéléssel olvastam december 16-án a hozzászólásként megjelent véleményeket. Sajnálattal tapasztalom. hogy a kellőképpen nem tisztázott történelmi események embereket tarthatnak feszültségben, indulatban; illetve mérgezett hangulatot teremthetnek a környezetben.

Hogyha türelmes – tapintatosan meghallgatjuk egymást és kellő hozzáállással, előítélet-mentesen és tudatosan közeledünk az úgynevezett kényes kérdésekhez: elkerülhetők lennének a felesleges és káros indulatok, viszálykodások.

Történelmünk megismerése és napi követése: közügy.

Tisza Istvánnak nem állt módjában úgymond „ultimátumot” adni s még kevésbé: a háborút elindítani. Különben is a sérelem, azaz a támadás a bécsi udvart érintette.

Tisza István írásbeli figyelmeztetése ellenére „őfelsége” – Ausztria nevében üzent hadat Szerbiának 1914. július 28-án. A nem magyar király amiatt sem hallgatott senkire sem, mert elbizakodott kijelentése szerint: „Amire lehull a fák levele, csapataink itthon lesznek.”

Magyarországnak – sajnos! – egyáltalán nem lehetett döntő szava, hisz: a bécsi udvar jóvoltából sehol sem volt önálló képviselete. Emiatt is hangozhatott el a párizsi parlamentben: „Magyar nemzet pedig nem létezik.” Érdekes: akkor meg miért minket büntettek a vétkes Ausztria helyett?!

Bármennyire is nehezemre esik kijelenteni, de: az 1881-ben megalakított román királyság Hohenzollern-házi uralkodója mindvégig és a tőle telhető legeredményesebb módon védte és segítette a „román alattvalóit”. (Szemben a „mi királyunkkal!”) Így vált Erdély is „ősi román földdé”!

Benedek Eleknek viszont – a legnagyobb fájdalommal – ezt kellett bevallania unokájának: „Az átkos Habsburg família a főforrás Magyarország bukása miatt.” Ő ezt a saját bőrén érezhette, amikor az 1880-as évek végén a parlamentben próbált kiállni a magyarság érdekében, de csalódnia kellett: emiatt vállalta el a „szembejövő ember” megpróbáltatásokkal teli sorsát. Amikor 1920 után százezren menekültek el Erdélyből: Ő – az árral szembemenve – tért vissza Kisbaconba, hogy saját maga biztosítsa a magyarság bátorító megmaradását.

Mindenképpen meg szeretném említeni még: 1917. június 28-án (napra pontosan három év telt el a merénylet óta) Párizsban (!) ülésezett a szabadkőműves világkongresszus, amelyen ugyancsak „szóbakerült” a jövő kimenetele – illetve Európa sorsa.

Az utókor úgy mondhat ítéletet, ha a teljes tény-igazságot maradéktalanul megismeri.

Idejében kellene megfogni az őrültek kezét, mielőtt még kárt tennének magukban és a közösségben – mennyi szenvedéstől menekülne meg az ember!

Azok, akik megismerik a Tisza István körüli történéseket: biztosan nem fogják ledönteni a szobrát.

- Hutzler Vilmos, Debrecen -