Magányos társasjáték – szép és nehéz

Debrecen - Az egyetlen magyar Novarina-színésszel beszélgettünk. Interjú Mészáros Tiborral.

A nemzetközileg elismert rendező, Valère Novarina már első debreceni munkája, a Képzeletbeli operett színrevitelekor felfigyelt Mészáros Tibor színészi alakítására. Nem véletlen, hogy az Imígyen szóla Louis de Funès című darabban útjaik újra találkoztak. Az új közös előadás elsődleges témája a színház és a színész mibenléte, a színházi alkotás, a színészi átlényegülés természete. A francia szerző, aki kizárólag saját darabjait rendezi, állandó munkatársait Novarina-színészeknek nevezi, a most bemutatkozó előadással e szűk alkotói körbe fogadja be Mészáros Tibort.

2010-ben már dolgozott együtt Valère Novarinával a Képzeletbeli operett című előadáson, melyben egy igen emlékezetes szerepe volt. A Végnélküli Regényírót játszotta, aki egy valóban végnélkülinek tetsző monológban egymondatos megszólalásokat sorolt perceken keresztül. Hogyan és mikor érkezett az új felkérés?

Mészáros Tibor: Valère gondolata volt a Képzeletbeli operett után, hogy a Louis de Funès-hez írt esszéjét, – melyet francia színész már előadott francia színpadon – ő is szeretné megrendezni. Rideg Zsófival (Novarina magyar fordítója − a szerk.) pedig megbeszélték, hogy jó lenne, ha ezt én csinálnám meg. Engem ugyan nem kérdeztek, de nagyon örültem, hogy rám gondoltak.

Hogyan él önben a Képzeletbeli operett emléke?

Mészáros Tibor: Nagyon küzdelmes volt. Nagy találkozás lett belőle, pedig nem úgy indult. Kezdetben teljesen külön világok, két különböző színházi látás- és kifejezésmód találta szemben magát a debreceni színészek és Valère Novarina találkozásakor. Aztán úgy alakult, hogy felvettük egymás ritmusát. Igazán szép emlék viszont azért lett, mert nem kompromisszumokkal, behódolásokkal, saját elveink feladásával történt ez meg, hanem egyfajta fúzió lett belőle. Nagyon érdekes volt számunkra, és Valère se rejtette véka alá, hogy neki is nagy tapasztalás volt.

Mit jelentett ez a tapasztalás?

Mészáros Tibor: Szakmailag egy teljesen újfajta kifejezésmódot. Szinte csak kifejezésmód, amelyben kevéssé található meg az a fajta színész, amelyet mi ebben a magyar − illetve az oroszhoz közelítő − színházi kultúrában keresünk. Novarina szerint a színész kifejezetten szócső, aki a szavakat a térben elhelyezve hat a közönségre, de nem is igazán a színész hat, hanem a mondatok, amelyeket elmond. Ebbe nagyon nehéz a színésznek belaknia magát, nehéz figurát teremtenie. Ráadásul ha meg is teremti a figurát, nem biztos, hogy a néző számára ezek egyértelmű vonulatok lesznek, hogy például ő egy jó, egy gonosz, egy álságos, egy szerethető…

Ha nem a hagyományos értelemben vett figurát, akkor mit lát a színpadon a közönség?

Mészáros Tibor: Egy embert, akin az látható, hogy nagyon akar valamit, el akar érni valamit, figyelmet szeretne magának, a szavainak. Amitől mindez nagyon érdekes, hogy színészként ez egy teljesen megúszhatatlan történet, már csak az anyag minőségét tekintve is. Gyakran olyan kitekertnek tűnőek a szövegek, hogy nehéz saját gondolatot találni bennük. Másrészt a néző részéről is elképesztően munkás dolog; ha viszont valaki ráhangolódik, és elfogadja ezt mint játékszabályt, akkor színész és néző között is nagyon felemelő találkozások születhetnek. Hál’ Istennek erre többször volt alkalom, és most is azt remélem, hogy lesz fogékony néző.

A belakásban mennyire segít, ha van társa a színpadon?

Mészáros Tibor: A Novarina-féle színház egy magányos társasjáték. Mindazonáltal nagyon szeretem a hasonlatot, amit a rendező gyakran emleget: a légtornászokéhoz méri ezt a fajta színházi munkát, inkább mutatvány, mint előadás, amelyben elképzelhetetlen, hogy ne legyen valaki, aki elkapja az embert, de a szaltókat magának kell megcsinálnia. Bizalommal a társai, a közönség és nem utolsósorban a szöveg felé.

Monológként gondol az Imígyen szóla Louis de Funès-ra?

Mészáros Tibor: A monodrámában van esély arra, hogy ha a színész nem találkozik a közönséggel, vagy a rendezővel, akkor mégis ott van egy történet, egyfajta menekülőút. Ha semmi máshoz nem tud nyúlni, a történetet akkor is el lehet mondani. Novarina darabja azonban nagyon nehezen követhető, nehéz felvenni a fonalat, de elképesztően egy irányba tart. Ez nem mindig a szöveg és a történet egészének a világa, hanem egy sajátos gondolkodásmód, sajátos rendszer. Én ebben meg tudom találni a saját rendszeremet, másképp nem is működhetne. Viszont nagyon fontos, hogy ott van mellettem drámamunkásként Horváth Sándor, aki látszólag csak egy be-belibbenő kellékes, de olyan kötődési pontokat tud adni, amitől az ember nem érzi magát egyedül.

Az előadás legfontosabb témája a színház és benne a színész. Hozott a próbafolyamat valamiféle szakmai felismerést?

Mészáros Tibor: Nagyon felemelő, amikor olyan munkát kap az ember, amelyet semmilyen szinten nem lehet megúszni. Ez ettől is vált igazán fontossá, mert az ember egészét követeli meg a szöveg minősége és hosszúsága miatt. Ebben az előadásban nincs olyan, hogy ha rosszabb passzban van az ember, akkor is tudja, hogy mi a dolga, és vannak fogások, amelyek segítenek. Ez a szöveg nem hagy magán fogást, és ezért mindig küzdeni kell vele, és mindig teljes embert igényel. Nagyon szomorúan el lehet veszni benne, ha egy adott ponton az ember feladja. Minden este teljes hittel kell odaállnom, mert én vagyok az egyetlen, aki nem veszthetem el benne a hitem, még ha a néző vagy a tér vagy a kellékek éppen el is vesztik, és nem úgy segítenek. Nekem kell ezt a hitet újra vissza adnom nekik. Ez egy nagyon szép és nehéz dolog.

Áprilisban a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM) volt a produkció előbemutatója. Milyen élmény volt a Nemzeti Színházban tartott előadás, és hatással volt-e a mostani, debreceni premierre?

Mészáros Tibor: A budapesti bemutató előtt Novarinát ismerő debreceni nézőknek már tartottunk egy főpróbát. Mind a „hazai”, mind a MITEM főleg szakmai közönsége előtt szép sikerrel szerepelt az előadás, ennek köszönhetően hívták meg nyáron Zsámbékra. De ennek is öt hónapja már, szóval újra premierláztól fűtötten állunk a debreceni publikum elé. Izgatottan várom a találkozást.

HBN