„Az ítélet terhét vállalnunk kell” - Munkájáról mesélt a Debreceni Ítélőtábla büntetőbírója

Debrecen - Kellő távolságtartással, de nem szenvtelenül kezelik az eseteket a büntetőbírók. Interjú Dr. Elek Balázzsal, a Debreceni Ítélőtábla Büntető Kollégiumának vezetőjével.

2000-ben nevezték ki bíróvá dr. Elek Balázst, 2016. október 1-jétől pedig a Debreceni Ítélőtábla Büntető Kollégiumának vezetője.

Miért a büntetőjogot és miért a bírói hivatást választotta?

Elek Balázs: – Mindig jogász akartam lenni; a miskolci egyetemet végeztem el, ahol magas színvonalú, jó szemléletű képzés folyt. A legnagyobb dilemmát az okozta, hogy a jog melyik ágát válasszam. 1-2 évig ügyvédjelöltként dolgoztam, s bár tetszett, úgy éreztem, ehhez másféle személyiség kell. Én nem akartam vállalkozóként ügyfeleket gyűjteni, de igazán az zavart, hogy bár néha egyszerűbb pártosan gondolkodni, nehezen tudtam csak a terhelt oldaláról nézni az ügyet. Bíróként, ha azt gondolom valakiről, hogy bűnös, és ez persze kellően alá van támasztva, akkor legjobb lelkiismeretem szerint mondhatom ezt.

Hogyan lesz valakiből fellebbviteli bíró? Tudatos törekvés volt a mind magasabb szinten végzett bírói munka, egészen a kollégiumvezetésig?

Elek Balázs: – Nem. A bírói kar kívülről homogénnek látszik, de egyáltalán nem az. Más a feladata egy tanácsvezető bírónak és egy tanácstagnak, másféle munka folyik az alsóbb szintű és a fellebbviteli bíróságokon. Sok kollégát ismerek, aki az elsőfokú ítélkezésben látja munkája értelmét: vádlottakat, tanúkat hallgat meg, eldönti, mi is történt valójában. Ők első fokon működő tanácsokban dolgoznak. A másodfokon, így például az ítélőtáblán ez a fajta közvetlen bizonyítás háttérbe szorul, az itt tevékenykedő bírók inkább jogkérdésekben döntenek. Egy idő után kihívás volt számomra, és nagyobb felelősséget is jelentett, hogy biztosan a végső szót, a jogerős döntést kimondhassam. Embereket vagyunk kénytelenek nagyon sokszor elítélni, határozni a bűnösségükről, a büntetésükről, úgy, hogy az többnyire nem csak az adott személyt érinti, hanem családokat, egzisztenciákat; ennek a terhét a bírónak vállalnia kell. Itt a jogtudomány előtérbe kerül, és a másodfokú bíróságnak egyfajta jogalakító szerepe is van.

A legnehezebb ügyekkel is találkozik, hogyan lehet ezt kezelni szakmailag és emberileg?

Elek Balázs: – Hogy melyik ügy milyen nehéz, az kívülről gyakran nem látszik. Egy nagyon csúnya, életellenes bűncselekmény lehet jogilag egyértelmű, és vannak egyszerűnek tűnő esetek, amik bonyolult kérdéseket vetnek fel, sokkal többet kell gondolkodni a jogi megoldásukon. Az nem vitás, hogy a súlyos bűnügyeknél, amiket a maguk szörnyűségében látunk, nem tudunk teljesen elvonatkoztatni és csak jogi problémaként tekinteni rájuk, ugyanakkor át sem élhetjük túlságosan, mert lelkileg egy idő után beleroppannánk. Fel kell tudnunk dolgozni ezeket, kellő távolságtartással, de nem szenvtelenül.

Három éve hatályos az új büntető törvénykönyv: mennyiben más az előzőnél?

Elek Balázs: – Alapvetően egy jól sikerült jogszabály, kiküszöbölte a régi, nagyon sokat módosított törvénykönyv azon hibáit, melyek esetenként már nehezítették a jogértelmezést. Gyakran halljuk azt a vélekedést, hogy mindenben szigorúbb az elődjénél, de ez így nem igaz. Mivel egy darabig még együtt alkalmazzuk a kettőt, az egyes ügyek elbírálásánál nem egyszer kitűnik, hogy az új törvénykönyv megengedőbb. Életszerűbb, például a pénzbüntetéseknél sokkal inkább lehet igazodni a vádlott tényleges vagyoni helyzetéhez, ami azért fontos, hogy a kirótt összeg eleve megfizethetetlensége okán ne legyen egy burkolt szabadságvesztés. Vannak új tényállások is, így az orvvadászat vagy az orvhalászat. Ennek törvénybe foglalása részben hozzám is kötődik: korábban ebben a témában voltak kutatásaim, és szorgalmaztam ezek bűncselekménnyé nyilvánítását, és amikor az új Btk. készült, tehettem konkrét javaslatot.

Milyen kihívásokkal szembesül egy büntetőbíró Magyarországon, a XXI. században?

Elek Balázs: – Az egyik legnagyobb kihívás a bizonyítás, de ez mindig is nehéz volt. Emellett, de ehhez kapcsolódóan ma a legfontosabb kérdés a bíró szerepére vonatkozik: mi a feladata? Hivatalból is keresse-e a bizonyítékot, gondolkodjon újabb tanúk és szakértők meghallgatásán, ha kevésnek érzi azt az információt, amit a büntetőper során elé tártak, vagy ez nem az ő dolga és neki az alapján kell döntenie, amit a felek indítványoznak. E szempontból a kontinentális és az angolszász jogrend szabályai keverednek nálunk, előbbi az inkvizítor jellegű, kikérdező bíró, utóbbi esetben a bíró teljesen kívülállóként csak meghallgat. Ott van egy ismert mondás: ha a bíró lemegy a küzdőtérre, akkor a küzdelem pora elhomályosítja a látását…

Hogyan lehet kezelni, amikor a közvélekedés szerint nem elég szigorú egy ítélet?

Elek Balázs: – Megfelelő tájékoztatással, és a bírói döntések színvonalas indoklásával. Rendszeresen felmerülő kérdés, hogy elég szigorúak-e az ítéletek, de ha összehasonlítjuk az európai átlagot, hogy 1000 lakosra vetítve hányan vannak büntetés-végrehajtási intézetben, azt látjuk, hogy Magyarország igencsak az élmezőnyben jár, s ez rögtön cáfolja az említett közvélekedést. Másik oldalról viszont, rendre ellenkező kritikát kapunk, például Strasbourgból, ahol legutóbb irreálisan súlyosnak minősítették a tényleges életfogytiglani büntetés magyar szabályozását. Az nyilvánvaló, hogy a bírónak a büntető törvénykönyvben lefektetett elvekhez kell igazodnia. Van egy viszonylag tág mozgástér a számára, s ezen belül nagyon sok mindent figyelembe kell vennie. E tekintetben pedig arra kell ügyelni, s kollégiumvezetőként éppen ennek segítése az egyik feladatom, hogy hasonló esetekben egy-egy régión belül ne legyenek nagy eltérések az ítéletek között; erre példa, ha egy hasonló összegre elkövetett költségvetési csalásért az egyik bíró 3 év szabadságvesztést, a másik pénzbüntetést szab ki. Természetesen az egyes döntésekbe nem lehet beleszólni, de érdemes figyelemmel követni az ítélkezési gyakorlatot és elemezni a döntési szempontokat.

Ha már Strasbourg: az elmúlt években az emberjogi bíróság kétszer is elmarasztalta a magyar szabályozást az életfogytiglani büntetések kapcsán. Miről szólnak ezek a döntések?

Elek Balázs: – Azt látni kell, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezése folyamatosan változik. A magyar szabályozás kialakításakor igyekeztek figyelembe venni a korábbi döntéseket, de a strasbourgi bíróság joggyakorlata is alakul. Amit korábban más ügyekben, más tagállamok esetében nem talált az emberi jogok egyezményét sértőnek, mostanra már igen. Nem mondhatjuk, hogy a magyar jogrend tudatosan egyezménysértő, de az is tény, hogy az egyes tagállamok marasztalása mindennapos. Érdemes megemlíteni, hogy például az elhúzódó eljárások miatti marasztalások kapcsán a hazai bíróságok viszonylag ritkán kerülnek az Európai Emberi Jogi Bíróság látókörébe.

Konkrétan a tényleges életfogytiglani büntetés kapcsán először azt nevezte egyezménysértőnek a strasbourgi bíróság, hogy a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a vizsgálata is kizárható; ez teljes reményvesztettséget jelenthet az elítélt számára, ezt kifogásolta a bíróság. Ez egyébként szakmailag is egy nagyon összetett probléma: például a büntetés-végrehajtás oldaláról nézve sokkal könnyebben kezelhetők azok a fogvatartottak, akik majd valamikor szabadulnak, mint azok, akiknek nincs vesztenivalójuk. Utóbbiaknál az őrzés költségei, hatékonysága, egyáltalán a büntetés célja egészen más értelmet nyer. A strasbourgi ítélet nyomán úgy módosult a magyar jogszabály, hogy 40 év után kötelező megvizsgálni, hogy esetleg kegyelemből, a köztársasági elnök döntése alapján nem kerülhet-e feltételesen szabadlábra az érintett. Kegyelmet eddig is kérhetett, de nem volt kötelező a vizsgálat, nem volt a rendszerbe beépítve ez a lehetőség. A második, néhány hónapja kimondott – viszont még nem végleges – strasbourgi döntés pedig ezt a 40 évet kifogásolja, azt rövidebb időtartamban tartja összeegyeztethetőnek a tisztességes eljárás követelményeivel.

- Szőke Tímea -

Dr. Elek Balázs