Közösségben könnyebb a „függetlenségért” küzdeni

Debrecen - Csoportba mennek tanácsért, de mindenki előtt titkolják függőségük valódi okát.

A függőség három ismérve, ha megvonási tüneteket okoz a „szer” hiánya, ha azzal szemben kialakul a tolerancia, illetve a használat romlást okoz az életminőségben: társas kapcsolatokban, hétköznapi- vagy munkahelyi feladatok teljesítésében. Knapek Éva pszichológus tárta fel előttünk a szakemberek szótárát a Horváth Árpád Stúdiószínházban, a Búcsúterápia című előadás után.

A jelek némelyikét a szereplők is ismerték: bevallottan színházfüggők. Szerencsénkre, mert így születhetnek olyan művek, mint a Pálffy Zsófia egyfelvonásost kiadó írásából színre vitt, szünet nélküli „háromfelvonásos”. A koncepció a Jászai Mari-díjas Pinczés István fejében fogant. A rendező a mű végi beszélgetés során részben alátámasztotta az elsőre kissé kényelmetlen gyanúmat: azért adják elő háromszor egymás után, mert magában rövidke lenne. Miközben tudható, a Csokonai Színház pályakezdő írókat, és a magyar dráma ügyét támogató Fészek program sorozata minden alkotójának célja, hogy az adott est önálló színházi élményként álljon helyt.

Több, mint teljes

Az október 18-i alkalom a végére kiteljesedett, sőt az őszinte felszólalókkal együtt túl is mutatott a „megszokott” színházi élményen. A feljebb emlegetett érzés is hamar, az est első harmadánál köddé vált egyrészt mert, – ahogyan azt a rendező is hangsúlyozta – megérti a néző, hogy egy próbafolyamatra ült be. Egyszerűsítve láthatja, hogyan épül fel egy mű, míg az író keze alól kikerült papírról, a színészszíven, -szájon, rendezői elgondoláson átszűrve a közönség elé emelkedik. Előbb szinte hangsúlyok nélkül szövegolvasást, aztán a zenét és fényt rendezői bekiabálással helyettesítve, mozgásokkal tarkított gyakorlást, végül egy szövegkönyv nélküli, súgói segítséggel, gitárjátékkal, fényekkel támogatott előadást nézhettünk. Utóbbinál valódi drámai pillanatokat élhettünk meg, kiemelendő Újhelyi Kinga és Vásári József monológja.

Másrészt, azért tűnt el, az újra és újrajátszást furcsálló érzés mert mindannyiszor egészen másként adták elő (lévén, hogy nem feltétlenül kellene mindkét kezük a darab valódi próbáinak megszámolásához). Számos poénos helyzet született abból, hogy a szereplőknek (Majzik Edit, Mészáros Ibolya, Papp István, Rózsa László, Újhelyi Kinga, Vásári József, Vlajk Mária) nem vésődött be sem a mozgás, sem a szöveg. Jó humorukat élvezhettük, kiszólásaik, és egymás zrikálása közben. És a téma súlyossága ellenére a marosvásárhelyi 25 éves író is tett arról, hogy hangosan nevetve nézzünk esendőségünk tükrébe.

Valódi terápia volt

Némelyeknek azonban nem csak életük egy-egy szituációjával, az időnkénti süteményvágyukkal, az olykor indokolatlanul is felerősödő szeretetéhségükkel kellett félmosollyal szembenézniük, hanem olyan időszakkal, amelyben mélybe taszító, kontrollálhatatlan függőség lett úrrá rajtuk. – Valahogyan érdemes lenne bevonni a közönséget, akárcsak a terápiakezdő be- és kilégzés során rávenni arra, fogja meg a szomszédja kezét – tanácsolta egy néző, aki a kérdésre, hogy szakmabeli-e megrendítő választ adott: függő, és segítő.

Érdekes volt hallani azon szereplő véleményét, aki könnyebben fogja fel a központi témát, úgy véli, valamennyien függünk valamitől, de ezek egy részét nem kell nyomban betegségként felfogni, mert túl sok riasztó figyelmeztetés között élünk; (t)enni kell, ami jól esik, amíg nem árt. Ez utóbbira csatlakozott egy játszótársa, szerinte a stabil lelki (/családi, baráti) hátterűek meg tudják különböztetni a jó szenvedélyt, s annak az előrevivő szintjét, a romboló függőségtől.

Tételmondat volt a függőségkutató Knapek Éváé is, amellyel tudatosította, a leszokás nem lineáris utat mutat, a visszaesések velejárói, természetes részei a folyamatnak.

Erről is szólt az a férfi, aki végigállta az előadást. Az utolsó pillanatban érkezett, amikor már az utólag behordott pótszékeken is ültek. Már nem akarták beengedni, de Pinczés István épp az ajtóban állt, és intett az ismeretlennek, hogy ő még jöjjön be. Húszan maradtak még kint. Valamit láthatott a tekintetében, mert az est végén ez a férfi elmondta, hogy alkoholfüggő, aki tisztasága fenntartása érdekében, segítő csoportokba jár, valamint minden egyes, a betegséggel kapcsolatos kulturális eseményre elmegy erősödésképp.

Még egy ok, hogy a mű ne maradjon ennyiben, s a látottak valóban csak az első próbák legyenek…

- Megyesi-Horváth Borbála -

Az íróról

Pálffy Zsófia 1991-ben született Marosvásárhelyen, itt is nőtt fel, és itt végezte el a Színművészeti Egyetemen a drámaírás szakot – olvasható a Csokonai Színház közlésében. Az Okuláré Projekt felkérésére íródott rövid darab a fiatal író második teljes színpadi szövege. A szerzőt csakúgy mint a Kék virsli című első darabjában, itt is a megrekedt, defektes karakterek pszichológiája foglalkoztatta, ezt próbálta egy terápiás csoportfoglalkozás álcájával megmutatni. Van itt alkoholista, édességfüggő, szeretethiányos, aggszűz és perverz kukkoló. A folyamatos párbeszédből ki-kihajolnak a szereplők, és monológban mondják el, hogy mi is van velük igazából. Ez a ferde tükör adja a szöveg humorát.

Az évadban még három felolvasószínházi esemény várható. Amint információkkal bírunk, beszámolunk a következő előadásról.