István, a király a világvége talponállóban

Debrecen - P. Box, Omen, Acoustic Gallery – ezeket bandákat ma mind a debreceni énekes, Kori fémjelzi.

Majdnem harminc éve van jelen a magyar rockzenében. Mindig is debreceni volt, és úgy tűnik, örökre az is marad. A régióban komoly népszerűségere tett szert a kilencvenes évek hajnalán a Szfinx-szel, majd egy újabb nemzedék ismerte meg a P. Box élén, Cserháti István oldalán. A Társulat című műsorban az ország is rádöbbent tehetségére az István, a király rockopera kapcsán. 2009 óta az Omenben is hallhatjuk hangját, többek között olyan remekbe szabott dalokban, mint a Remélem, rémálom, vagy a Világvége talponálló. Koroknai Árpáddal ültünk le beszélgetni.

Mikor és hogyan érintett meg a rockzene?

Koroknai Árpád: Már a szüleim is rockzenét hallgattak, Stonest, Beatlest, Creedence-t, Mungo Jerryt, tehát otthon jó muzsikák szóltak. A szomszédunkban lakott egy házaspár, s nekik volt egy hanglemezük, melyen a Hair musical tételei voltak, ez még a híres film elkészülte előtt történt. A címadó nóta borzalmasan megtetszett, leírogattam a szövegét fonetikusan, ez volt az első konkrét produkció, amit nagyon megkedveltem. Ami ezután szintén mellbe vágott, az a Led Zeppelin negyedik albuma volt, az már elkötelezetté tett a rock iránt. Utána jött a Deep Purple, a Black Sabbath és társaik. Ez 1976-ban, hatodikos-hetedikes koromban történt. De elhasaltunk a Pink Floyd The Wall című lemezétől is az osztálytársaimmal, többek között Günter barátommal is, akivel a mai napig együtt zenélek. Tehát a műfaj hőskorának csapatai megtaláltak, aztán következett az AC/DC, a Motörhead, a Saxon, a Scorpions vagy az Iron Maiden. Nyolcadikos koromban már semmi más nem érdekelt a zenén és a focin kívül.

Mikor vált komolyabbá nálad a zene iránti rajongás?

Koroknai Árpád: Günterrel indultunk el, aki akkor még nem volt Günter, csak Sándor Józsi. Jó barátom elkezdett 11-12 évesen gitározni, egy közös barátunkkal csináltak egy zenekart és egy másik osztálytársunk énekelt. Én velük bandáztam és amikor az énekesről kiderült, hogy nem annyira akarja ezt csinálni, akkor rákérdeztek, hogy nekem nincs-e kedvem átvenni a helyét. Így kerültem be a Scarabeus nevű bandába. Günter egy rövid kitérőt tett a Múzeum zenekarba, én pedig a Klimax nevű formációba, de a Szfinxben már megint együtt játszottunk. Innen datálható az izgalmasabb része a történetnek. A Szfinxben 1989-től énekeltem 1996-ig, amikor vége lett a csapatnak. Az első években fölfelé ívelt a pályánk, a rock and roll minden bugyrát megjártuk és belekóstoltunk mindenbe. Nagyon izgalmas, jó időszak volt, tulajdonképpen a turnébuszban éltünk. A Szfinxben sokkal nagyobb potenciál rejlett, csak akkor jött a nagy zenei stílusváltás, jött a grunge, a hardcore és ezek átrendezték a zenei piacot. Ennek lettünk áldozatai. A második, a Húzd című lemezünk már ennek az útkeresésnek a jegyében fogant. Megjelentek az egzisztenciális problémák, mindenkinek adódott más lehetőség, ami többet hozott a konyhára, mint a zenélés. A történet itt lezárult.

A P. Boxba is Günterrel együtt szálltatok be, hogyan emlékszel erre vissza?

Koroknai Árpád: A Szfinx után volt egy-két év az életemben, amikor megcsömörlöttem az egésztől, kicsit úgy éreztem, vízben hagytak a többiek. Amikor ez elmúlt, akkor hoztuk össze az Aberra nevű formációt, amelyben már Bodó Tamás és Ferenczi Tibor alkotta a ritmusszekciót, valamint Szilágyi Csabi gitározott. Ez egy hardcore jellegű muzsika volt, de több énekkel, mint ami a műfajra jellemző. Ezután megint felmelegítettük a Szfinx-levest, de az már nem volt az igazi. Itt elérkeztünk egy mérföldkőhöz, Cserháti Istvánhoz, Pityihez. Ő a P. Box alapító tagja volt, aki soha nem engedte el a kezemet, vele még a Szfinx első időszakában kezdődött a barátságunk. Illetve megkerestük, amikor megtudtuk, hogy leköltözik Debrecenbe és kialakult egy munkakapcsolat is köztünk, menedzselte a zenekart, nála vettük föl az első albumot. Az Aberra után volt egy időszak, amikor ütöttem-vágtam magam mindennel és semmi nem érdekelt. Volt pár ötletem, megmutogattam Pityinek és neki nagyon tetszett, azt mondta, csináljunk egy szólólemezt. Kérdezte, kivel képzelem ezt el? Az Aberrából adott volt Bodó és Cézi, Günterhez pedig mindenképpen ragaszkodtam. Elkezdtük a dalokat összerakni, hozták a többiek is az ötleteiket, amelyeket Pityinél próbáltunk össze a stúdióban. Egyszer Pityi beállított, hogy nagyon tetszik neki, amit csinálunk, mi lenne, ha ő billentyűzne? S ő azt szeretné, ha P. Box néven folytatnánk. Mindenkit kivert a víz, mert azért ez óriási kihívás volt! Ahhoz mi túlzottan tiszteltük és szerettük a P. Box munkásságát, hogy ki merjünk állni ezen a néven. Pityi ragaszkodott ehhez, hosszas viták voltak, hogy mi legyen. Féltünk tőle, hogy könnyűnek találtatunk. Pityi mondta, hogy el ne higgyük ezt, amit mi csinálunk, az az ő fejében úgy jön le, mintha a nyolcvanas évek közepén abba sem hagyták volna a P. Boxot és most nagyjából ilyen lenne a stílusuk. Végül meggyőzött bennünket. Amennyire előny volt a P. Box név használata, annyira bilincs is volt a zenekar számára az elvárások miatt. Sok dalt kidobtunk, mert mindegyiket át kellett préselnünk a P. Box-logón, ha azon nem ment át, akkor bármilyen jó volt, repült a dal. Emlékszem, az első pár bulin voltak bekiabálások, hol van Vikidál, hol van Varga Miki? Aztán a leghangosabban kiabálók jöttek oda a buli után elsőként gratulálni, mert nagyon tetszettünk nekik.

Hogyan élted meg jó barátod, Cserháti Pityi elvesztését 2005-ben?

Koroknai Árpád: A halála előtti év novemberében veszítettem el édesapámat, akit nagyon imádtam. Mindenben támogattak édesanyámmal együtt, nélkülük nem lehetnék az, aki ma vagyok. A kezdetekkor még nem is érzékelték, hogy ebből lehet valami, de amikor eljöttek az első olyan bulimra, amin ott volt hatszáz ember, onnantól elfogadták, hogy a zene számomra mindig prioritást jelent az életben. Novemberben meghalt édesapám és december végén kiderült Pityi betegsége. Akkor még ő is és mi is úgy álltunk hozzá, hogy ezt majd kikezelik, kellemetlen, de el fog múlni. Május körül fordult meg ez, amikor mi is kezdtük észre venni, ez azért ennél több... Később tudtam meg csak, hogy ekkor már a család egyes tagjaival közölték az orvosok, hogy jó esetben együtt karácsonyoznak, de készüljenek föl arra is, hogy nem. Szörnyű volt úgy fölmenni a színpadra, hogy tudtad, valószínűleg az az egyik utolsó bulija. Ez a mai napig borzalmas érzés, nem csupán zenésztárs volt, hanem jó barát is. De próbálom úgy nézni, öröm volt, hogy együtt dolgozhattam vele és barátjának tekintett. Olyan ikonikus, a csúcsokat megjárt rocksztár volt, ami ma már felfoghatatlan itthon. Ő volt, aki észhez térített, amikor kezdtem eltűnni a süllyesztőben, és adott a kezembe két könyvet. Az egyik Émile Zolának a Patkányfogója volt, a másik meg Henry Fordnak az önéletrajzi kötete. Az egyik a süllyesztő, a másik egy sikertörténet sztorija. Mondta, hogy ha elolvastam a műveket, közöljem, melyik utat választom. Hálás köszönettel tartozom neki örökre.

Énekeltél musicalekben is, mesélj erről!

Koroknai Árpád: A Szfinx, Aberra, utáni időszakban kaptam felkérést a Hair egyik szerepére. Berger szerepére már megvolt a szereplő, én a hangomat adtam hozzá az I got life kezdetű dalban és mellette játszottam Bukowski szerepét. Érdekes, hogy az a nóta, ami nagy hatással volt rám gyerekkoromban -a Hair-, az megtalált később énekesként. Ezután jött A vörös malom, az István, a király, a Sztárcsinálók, a Dzsungel könyve,. A musicalstúdióval sok szerepet eljátszhattam.

Esetedben A Társulat című tehetségkutatót sem lehet megkerülni.

Koroknai Árpád: Vicces, mert én nem is akartam jelentkezni tehetségkutatóba, majdnem negyvenévesen. De Norci, a feleségem stikában benevezett. Gondoltam, jó akkor megnézem, miről szól ez az egész. Végül kikötöttem a műsorban, ami egy izgalmas kihívásnak bizonyult. Érdekes volt látni egy ilyen project lebonyolítását, a felhajtást körülötte. Azt a publicitást, amit A Társulat által elértem, egyik zenekarommal sem kaptam volna meg. Ha a tévében látják az embert, akkor az ország megjegyzi az arcát.

Nem sokkal ezt követően bekerültél egy másik országosan ismert bandába is, az Omenbe.

Koroknai Árpád: Amikor a P. Box szünetelt, megkeresett a banda. Az elődöm Gubás Tibi volt, aki egy zseniális énekes, de különböző okok miatt meg kellett válniuk tőle. A többiek a pótlására kiírtak egy meghallgatást. Közben hívott föl Nagyfi Zoli, a dobos, hogy a személyem érdekelné őket, de el kell mennem erre a meghallgatásra. Én a Jelek című albumig voltam képben az Omennel, meg kellett tehát néznem a dalokat. Ja, a sztori úgy teljes, hogy nemrég volt egy bulink, ahová eljött megnézni az Oment Deák Bill Gyula, jóban van ugyanis a zenekar tagjaival. Amikor elkezdtek anno énekest keresni, Bill mondta Nagyfi Laci gitárosnak, hogy „Lacuskám, ott van a Korika Debrecenben, hívjátok el, elénekel az neked mindent, ne szórakozzatok már!” A múltkori koncerten ezt szóvá is tette, hogy „Korikám, azért tudod, hogy kinek köszönheted azt, hogy te itt énekelsz!” Szóval az említett castingon hárman maradtunk állva, végül engem választottak.

Logisztikailag hogyan kivitelezhető, hogy te Debrecenben élsz, a zenekar pedig budapesti?

Koroknai Árpád: Közöltem velük, hogy én Debrecenben élek és nem tudnék Pesten lakni hosszabb ideig. Nekem Debrecen az optimális méretű város, félóra alatt egyik végéből a másikba érek, de még nem ismer mindenki mindenkit, ez így pont jó. No meg persze ideköt a családom, a barátaim, minden. Viszonylag keveset próbálunk, bár ők Pesten többször összejönnek gyakorolni, én csak akkor szoktam fölmenni, amikor mondjuk lemezkészítési fázisban vagyunk, vagy ha új dalt nézünk a koncert programba.

Úgy tudom, egy ideje megváltozott az életmódod, nem égeted már két végén a gyertyát. Mi okozta ezt a váltást?

Koroknai Árpád: Harminc éven keresztül, amíg lehetett, vedeltem. Nálam az volt a gond, ha elkezdtem inni, akkor ájulásig piáltam, nem volt olyan, hogy megittam hat-hét sört és nekem akkor már elég. Heti három alkalommal minimum padlóra ittam magam. Ez nyomot hagyott bennem, a szervezetem telítődött a mérgekkel. Három éve, egy koncert után három napig baromi rosszul voltam, vért hánytam, egy pohár vizet nem bírtam meginni. Addigra már sokszor előfordult, hogy otthon elvágódtam a fürdőszobában, betört a fejem, de addig nagyjából megóvtak az égiek. Akkor azonban jó nagy pofont kaptam az élettől, akkor kezdődött egy tisztulási folyamat. Egy természetgyógyász ismerősöm mondta a kivizsgálás után, hogy a legvégén tértem észhez. A hasnyálmirigyem, a gyomrom és a májam annyira telítődött a toxikus anyagokkal, hogy túl sok dobásom már nem lett volna. Most úgy állok az itallal, hogy ha jó a hangulat, megiszom két deci vörösbort, vagy buli után megiszom egy sört.

Nehéz volt ráállnod erre takarékos szintre?

Koroknai Árpád: Azért nem volt nehéz, mert olyan undor volt bennem a pia iránt, hogy elmondhatatlan. Azt nem kívánom senkinek, ahogyan éreztem magam a három nap alatt, amikor rosszul lettem, s még után is két hétig csak gyógyteákat bírtam magamhoz venni jóformán. Mindig futottam egyébként, mint mondták, az volt a szerencsém, hogy mozogtam a piálás mellett, ezért tovább húztam.

Köztudott, hogy tanítasz a Rocksuliban. Mennyire élvezed ezt a munkát?

Koroknai Árpád: Még a Szfinx idején keresett meg néhány srác, hogy tanítsam őket. Jómagam Mohos Nagy Évától tanultam a legtöbbet, aki a Kodály Zeneművészeti Szakközépben volt énektanárom és az ő módszereit próbálom ötvözni az általam tapasztaltakkal. De nekem korábban nem állt szándékomban tanítani, nem éreztem magam alkalmasnak erre. Végül aztán elkezdtem foglalkozni pár emberrel. Később Vincze Béla is keresett a Rocksuliból és akkor indult a Zenetheatrum, ott játszottam és felmerült, hogy foglalkozhatnék a gyerkőcökkel. Végül megszerettem a tanítást, nagyon izgalmas, amikor valaki elkezd formálódni a kezed alatt, egy nyers alapanyagból fölépítesz valakit, aztán egy banda élén feltűnik és jól teljesít. A Rocksuli előtt azért is le a kalappal, mert ezt a műfajt már szinte minden médiumból kizárták. Sajnos a mai fiatalok többségét nem érdekli a rockzene, ám aki egy kicsit is érdeklődik iránta, az itt ezen a muzsikán keresztül tanulhat meg zenélni. Itt, a Rocksuliban sodort össze a sors Kozma Norbi gitáros barátommal, akivel hétről hétre örömzenélünk az Acoustic Gallery formációnkban.

- Tamás Nándor -

Névjegy