Emberfőnek is kovácsa

Debrecen - Atyamesternek is megválasztották már Molnár Józsefet, akihez nem csak a fémek, hanem a béketeremtés, a tanítás is közel állnak. Interjú a Podmaniczky-díjas tüzikováccsal.

Molnár József debreceni tüzikovács, népi iparművész talán legkiválóbb ajánlólevele az, hogy az ő és munkatársai keze nyomát dicséri Németország legrégebbi szerzetesrendje, a Tholey-i bencés apátságnak a robusztus, hét tonnás kapuja. Hazánkban és szűkebb pátriánkban sem ismeretlenek míves kerítései, kapui, az általa készített falikarok, csillárok, előtetők, lépcsőkorlátok, postaládák. A rendszerváltás előtt az eredetileg szerkezeti lakatos szakmával bíró Molnár József vállalatoknál dolgozott, majd miután megkapta a Népművészet Ifjú Mestere címet, már önálló munkából tartotta el a családját.

A közelmúltban a Debreceni Városvédő és -szépítő Egyesület felterjesztése nyomán Podmaniczky-díjat vehetett át. Az egyesület elnöke, Karácsonyi György elmondása szerint „a mesterség magas szintű művelése mellett tanítja a Művészeti és Kézműves Szakiskola tanulóit. A műemlék épületek felújításai során nem egy lehetetlennek tűnő feladatot oldott már meg, munkájában nem csak a mesterségbeli tudás, hanem a nemes ügyért való lelkesedés is sarkallja maradandót alkotni.” Mindezek mellett szívügyének tekinti az utánpótlás nevelését is.

Hogyan találták meg önt az apátság képviselői?

Molnár József: Az egyik németországi gyárostól – akinek magyarországi érdekeltségei is vannak – puhatolóztak megfelelő tervező és kivitelező iránt. Először a főváros környékén próbálkoztak, de nem jártak sikerrel, ekkor kerestek meg minket. Amikor meglátták a munkáinkat, a műhely nagyságát, az összeállítás lehetőségét, azonnal mellettünk tették le a voksot. Követelmény volt, hogy a kapu külső és belső oldalán is ugyanazok a – kizárólag kézzel készített - virág és levélmotívumok jelenjenek meg, a munka menetét állandóan dokumentálni kellett feléjük. A szerzetesrend vezetője szerette volna minél hamarabb felállítani, hogy még ő tudja felszentelni, így 10 hónap alatt sikerült is megcsinálnunk. A miénk mellett még 3-4 műhely dolgozott a munkán. Volt néhány álmatlan éjszakám, mire a kapu szerkezetileg összeállt: 14 fajta, összesen 896 darab levél volt rajta, a megrendelő alig tudott megszólalni, amikor meglátta. Az akkori híradásokban többek között ezt olvashattuk: „A Tholey-i barokk kapu az újkori magyar kézi kovácsolás legújabb sikere. Az első teljes értékű mestermunka eredménye látványos, arányos, és emberközeli.”

Fotó: Derencsényi István

A rendszerváltás az ön életében is változást hozott…

Molnár József: Valóban. Én ugyanis régebben nem csak kovácsmesterséggel foglalkoztam, hanem rajzoltam és festettem is. A gimnázium utolsó évét Dunaújvárosban végeztem, majd megismerkedtem a jelenlegi feleségemmel, akkor kerültem Debrecenbe, ahol a Medgyessy Képzőművészeti Körben Bíró Lajos tanár úrhoz jártam rajzolni. Akkor olajjal már festegettem, ezt ő észre is vette, s azt mondta, „magának nem kell itt tanulnia, hiszen ott van a kezében, a szemében minden”. Majd a Régi Mesterek Alkotói Pályázatra beadtam a hobbiból készített barokk asztali lámpámat, gyertyatartóimat, díjat is nyertünk közösen egy tiszaeszlári kovács barátommal. Ott egy hajdúböszörményi kováccsal is megismerkedtem. Közösen jártunk a hajdúnánási művészeti táborokba, majd elkezdtük az országban összeszedni a kovácsolással foglalkozó embereket, és megalakítottunk egy céhet, melyben engem elsőként választottak meg a céh atyamesterének.

Mit takar ez a titulus?

Molnár József: A céhben első a céhmester, második az atyamester. Mint egy családban az anya, azzal foglalkozik, hogy a közösségben béke legyen, a másik feladata pedig a tanítás. Elsősorban ez utóbbi, ami miatt mindig újra választanak, s számomra az a legnagyobb elismerés, ha mesternek neveznek. A rendszerváltás környékén elkezdett nálunk is felfelé ívelni a kovácsmesterség, ám megjelentek a kovácsoltvas jellegű gyári termékek is a piacon, ekkor azt mondtam, hogy ez ellen csak akkor tudunk tenni, ha jobbat, szebbet csinálunk. A profilunkban minden fontos volt: ha fogast, vagy fejszét kértek, azt is megcsináltuk.

Azért a favorit mégis a kerítés…

Molnár József: Természetesen. A megrendelők nagy része azzal keres meg bennünket. Újabban pedig a hagyományoson kívül fabetétekkel kombinált kerítéseket is kérnek. Sokaknak ugyanis nem tetszik a „sima” kovácsolt vas, mert mint mondják, átlátni rajta, így aztán több helyen lemezeket tesznek mögé, ami természetesen nem esztétikus. Mi a fával csökkentjük azt a teret, amelyen keresztül be lehet látni az udvarra. A másik, szintén fontos szempont, hogy szép és különleges ez a kombináció, nem utolsó sorban pedig ebben a szakmában is meg kell újulni, nem szabad megállni. S az sem lényegtelen, hogy az embereket rá tudjuk beszélni, hogy ne a szokványos elemeket rendeljék meg, hanem egy kellemesebb vonalvezetésűt, amivel összhangot teremtünk a lakás és a kerítés között. Ezekkel sokszor ugyan több munka van, és árban sem könnyű kalkulálni, de megéri. Már az nagy eredmény szerintem, ha az embereket sikerül meggyőznünk, hogy nem csak csigadíszekből áll a kovácsművesség.

- Kenyeres Ilona -