A színpadi látvány képzőművésze

Debrecen - A beszélgetésből megtudjuk, hogy mi a különbség a ruha és a jelmez között.

Munkássága elmúlt éveiben több mint ötszáz színházi előadáshoz, illetve filmhez tervezett díszletet, jelmezt, vagy mindkettőt. Ezen belül Debrecenben több mint hatvan alkalommal írták nevét a színlapra. Ugyancsak Gyarmathy Ágnes volt Szabó István alkotótársa az Oscar-díjas Mephisto készítésekor. Debrecenben a most induló évadban is több munkájával találkozhatnak a nézők. A napokban a Csokonai Színház első emeletén nyílt kiállítása alkalmából elsősorban szakmai fogásokról kérdeztük.

Egy karcsú ingruha előtt állunk, melynek alján különböző szövetekből készült széles fonatok lógnak. S mivel a szövetcsíkokat nem szegték el, a ruha kissé tépettnek tűnik.

Gyarmathy Ágnes: Ez Ortrud álruhája, a 2003-ban bemutatott debreceni Lohengrinből. Az itt látható jelmezcsoportot erre a bemutatóra terveztem. A fonatok azért nincsenek elszegve, mert nem akartam, hogy polgári viselet hatását keltse.

Hogyan adja át a varrodának, a műhelyeknek a jelmezterveket kivitelezésre? Mindent apróra megbeszélnek, hogy azt a hatást érjék el, amit szeretne?

Gyarmathy Ágnes: Nem, inkább megmutatom. Amikor a főszabásznak vagy a kivitelezőnek átadom a terveket, akkor részletesen elmondom, mit szeretnék, amikor pedig elkészül egy mintadarab, mint például az a fonat, amiről beszélünk, megmutatom, milyen színeket fonjanak egymáshoz, milyen szélesre vágják az egyes részeket és így tovább. Ezek természetesen nem művészi kérdések, de elkészülve, végső hatásukkal ezek tolmácsolják a művészetemet. Ehhez szakmai tudás kell. Tökéletesen érezni kell, hogy milyen az anyag, ami a kezemben van elszegve vagy szegetlenül. Hogy melyik változatával milyen hatást érek el.

Előfordul-e, hogy a tervektől el kell térnie, mert a kivitelezés során nem sikerült elérnie, amit várt?

Gyarmathy Ágnes: Igen, és ennek nagyon sok oka lehet. Ha a felhasznált textília nem engedelmeskedik, annak én vagyok az oka, mert rosszul választottam ki. Persze az ma már nagyon ritkán fordul elő velem. Az anyagismeret nagyon fontos szakmai része a jelmeztervezésnek. A lerajzolt, lefestett tervek komoly igényt támasztanak a kivitelezővel szemben. A tervezőművészet nagy százalékban gyakorlati. Ismernünk kell a textíliák karakterét, a színpszichológiát, azt, hogy a jelmezben milyen mozgása van a művésznek a színpadon. Ez utóbbit nevezzük a jelmez dinamikájának. Az anyagismeretet tanítjuk. Nagyon fontos, hogy a hallgatók megérinthessék, közelről megnézhessék üzletekben az anyagokat, sokszor megemeltetjük velük, hogy srég vagy egyenes állásban hogyan viselkednek. Később ugyanis dönteniük kell a szabászatnál. A jelmeztervezésnél fontos, hogy a hagyjuk hatni magunkra a külvilágból érkező inspirációkat. A csoportból ezt a ruhát például itt Wágner Lajos viselte Terramon szerepében. Nagy és nehéz. Több részén olyan hatása van, mint egy Tiffanynak, mert ez inspirálta. A különböző bársonyok és egyéb anyagdarabok a ruhán fények hatására elkezdenek élni, mintha világítanának. Ettől nagyon különleges a hangulata a jelmeznek. De persze pontosan tudnom kell, hogy milyen anyagdarabot és mekkorát használok fel. Melyik fényvisszaverő és melyik fényelnyelő.

Ha a színpadi díszlet olykor lehet elnagyolt, miért nem lehet az a jelmez is? Miért kell az adott kornak megfelelően szinte valósághűnek lennie?

Gyarmathy Ágnes: Az aprólékosság igényességet sugall, feltételezve a néző hasonló kulturális színvonalát. Ha pedig az utóbbi nincs meg, akkor fölébreszti rá az igényt. Az igénytelen tolmácsolás igénytelenséget szül. Itt van például a Lohengrinből Elza ruhája, melynek felső felületét egy különleges anyaggal kezelte az iparművész, hogy egy erősen hímzett, keményebb felületet kapjunk, mint a jelmez alaptextíliája. Ez arra példa, hogy a terveken megjelenő karaktert többszörös megmunkálással tudjuk létrehozni.

Az öltözködés iránt érdeklődőknek látniuk kell ezt a kiállítást, mert olyan, mint egy divatbemutató, amely különböző korokat mutat be. Önnek melyik a kedvenc korszaka?

Gyarmathy Ágnes: A rokokó – jól csinálva. Mert túl szokták hajtani. Sok filmet terveztem, köztük egy Szicíliában játszódó történelmit, olyan jellegűt, mint a Hídember. A szicíliai rokokó annyira pici szelete a stílusnak, amit semmilyen könyvben nem találtam. El kellett utaznom, és ott könyvtárakból, levéltárakból kerestem ki a tipikus rokokó viseleteket. Ott forróság van, nyilván egészen másként viselték a fűzőket, parókákat, mint Európában. Nagyon érdekes volt. Akkor jöttem rá, hogy a rokokó mit rejt, milyen sokféleképpen lehet csinálni. De sok mást is szeretek. Úgy van, ez, hogy amikor érkezik egy feladat, akkor újra beleásom magam, elmélyülök az adott kor mindenféle részletében, mert azokban rejlenek az érdekességek. És persze, beleszerelmesedek.

Hogyan viszonyul a kortársakhoz? Szívesen tesz eleget, ha modern darabokhoz hívják?

Gyarmathy Ágnes: A kortárs a legnehezebb. Egyet nem lehet: a rongyolóból, vagy ahogy sokfelé nevezik, a turkálóból öltöztetni. Mert a ruha, az nem jelmez. A jelmez egészen mást tud. A rongyolóból előkapart vicek-vacak mindig ruha marad. Lehet használni, de csak úgy, ha előre megtervezem a kosztümöket, és célirányosan keresem a ruhadarabot. Meg is találom néha, és nagyon jók lesznek. De sajnos, elterjedt a másik változat, amikor a tervezők összevissza vásárolnak használt inget-gatyát, s ráadják a színészekre. Aztán, amikor fölmegy a függöny, az egész teljesen érdektelen. Nincs kisugárzása. És nemcsak, hogy magának a ruhának nincs, hanem ráadásul elviszi a színészek auráját is.

Ugyanígy az sem lehetséges, hogy a színész leszáll a villamosról, bemegy a színházba, fel a színpadra, és attól a pillanattól kezdve, ő az uralkodó. Ez csak úgy működik, ha felveszi a jelmezemet, és bemegy abba a térbe, amit befogadott a díszlet. Ez együtt a látvány.

Visszatérve a kortársakhoz, örömmel vállalom, mert óriási kihívásnak tartom. Ilyenkor sokkal inkább figyelembe kell venni a játszó művész gondját, baját, testi elképzeléseit önmagáról, mint egy klasszikusnál. Ott el tudom varázsolni, itt nehezebb, de ettől érdekes.

Tapasztalata szerint kíváncsiak-e a kritikusok arra, hogy milyen motiváció rejlik a díszletek, jelmezek mögött? Kellő figyelmet kap ez a munka?

Gyarmathy Ágnes: Sajnos, általában nem mondanak semmit. Legfeljebb leírják a tervező nevét. Pedig elvárható lenne, hogy felkészüljenek, ha egy darabról írni akarnak, és ne éppen az adott hangulatuk határozza meg a nézőpontjukat.

A jelmezek mellett rajzokat, festményeket, díszletek fotóit, makettjeit látjuk a kiállításon. A képzőművészet több ágában alkot, és jó húsz éve tanít. Leendő művésztársakként tekinthet a fiatalokra?

Gyarmathy Ágnes: Sajnos, nagyon felhígult a szakma. Ha az én korosztályom, és az utánunk következő kettő kifut, nem tudom, az azt követőek képesek lesznek-e felfogni, hogy egyáltalán mi a dolguk! A fiatalok olyan műveltségbeli hiányosságokkal jönnek az egyetemre, hogy megdöbbenek. Egyikük a Walesi bárdok helyett a Walesi késekről beszélt. Mit mondjak erre? Nincs meg bennük az indíttatás a műveltség maximalizálására. Túl akarnak lenni a vizsgákon, a neten elolvassák, amit kell, de az nem olyan, mintha könyvben olvasnák. És a vizsgákon túl lenni még nagyon kevés! Ahhoz, hogy valaki jó tervező legyen, szükséges további késztetés, erőt, időt kell befektetni. Ez egy hivatás. Szerencsére még akad egy-két hallgató, akikért érdemes bemenni, az órákat rájuk áldozni, de az érdeklődés nincs meg a többi tízben, tizenkettőben.

Hihetetlenül sok debreceni bemutatónak volt díszlet- és/vagy jelmeztervezője. Honnan ered ez az erős kötődés a városhoz, a színházunkhoz?

Gyarmathy Ágnes: Én úgy számolom, hogy Debrecenben kezdődött a pályám. Pedig máshol is voltam korábban szerződéssel, de mindegyik helyen úgy néztek rám, mint bármelyik kiszolgáló tervezőre. Debrecenben találkoztam azzal a rendezővel – Giricz Mátyásnak hívják –, aki a rajzaimat látva ráérzett, hogy ebben több van, hogy én a látványt, a színpadot, a jelmezt képzőművészetnek fogom fel. Az első munkánk Illyés Gyula Kegyenc című drámája volt. Nagy port vert, mert bátor előadás született. Illyés olyan korról írta, aminek évfordulója lesz idén. Nehéz téma volt. Ez a rendező örült annak, hogy meg mertem közelíteni úgy, ahogy elképzeltem. Hagyta és használta, sőt, boldog volt vele. Tehát itt indult el, hogy rájöttek: képzőművészetet tudok csinálni a színpadon. Ez az egyik kötődésem. Ruszt Józseffel, Horváth Zolival és sok mással dolgoztam. Hosszabb idő után aztán elszerződtem, de mindig élő maradt a kapcsolat, gyakran visszajöttem. Emlékszem, amikor például Tóth János rendezésében ment a Nabucco, boldog volt a város. Megfogtak az utcán és megköszönték! Vagy nemrégiben, amikor a Régimódi történethez jöttem vissza, megint elém állt valaki, és azt mondta, nagyon örül, hogy újra itt vagyok. Azt sem tudtam, kivel állok szemben. Én nem vagyok debreceni, de olyan, mintha hazajönnék. Szeretem a műszakot, mert nagyon jók! Most is, hogy rendeztük ezt a kiállítást, én senkit nem kértem, ők nem kérdeztek, csak jöttek és segítettek. Kiválóan tudok együtt dolgozni a színház vezetőivel is. Amikor hallották, hogy leszedem az anyagot Kőszegen, ahol két hónapig volt kiállítva a Jurisics vár Rondella Galériájában, azonnal kérték, hogy hozzuk el ide. Kőszegen több ezren nézték meg. Szeretném, hogy sikere legyen itt is.

- Szabó Katalin -