Emlékeztetnek a borzalmakra

Debrecen - Immár a megyeszékhelyen is emlékeznek botlatókövekkel az odaveszett zsidó emberekre.

A holokauszt áldozatai előtt tisztelegve szerdán és csütörtökön megemlékezéseket tartottak Debrecenben; összesen 28 botlatókövet helyeztek el a cívisváros tíz utcájában az egykori vértanúk lakóháza előtti kövezeten, hogy azok örökké figyelmeztessék az embereket a deportálások és a háború borzalmaira.

A hosszan tartó emlékezés

A Pásti utcai ortodox zsinagógában megtartott szerdai nyitóünnepségen a túlélők mellett többek között jelen volt Gunter Demnig művész, az emlékkövek megalkotója, Rolf Martin Moormann, a Német Nagykövetség politikai referense és dr. Hunyadi László, Izrael tiszteletbeli konzulja is.

A politikai referens köszöntőjében elmondta: ezek a kövek emlékeztetnek a náci vérengzés szörnyűségére, mértékére, ugyanakkor a több millió áldozatra való hosszan tartó emlékezés jelképei is. Rolf Martin Moormann rámutatott, mindannyiunknak tanulnia kell a történelemből.

Debrecenben az első tízszer tíz centiméteres, réz bevonatú botlatóköveket az egykori Szoboszlói út 15. szám alatti ház elé – ma ez a 27. számnak felel meg – személyesen Gunter Demnig helyezte ki. A kőletételt az érdeklődők gyűrűjében láthatóan meghatódva figyelte Fahidi Éva, akit családjával együtt Auschwitz-Birkenauba hurcoltak, onnan azonban már csak egyedül tért haza.

– Debrecen a botlatókövekkel ismét példát mutat, miként lehet méltó módon megemlékezni azokról a milliókról, akiket elragadott a háború és a gyűlölet – hívta fel a figyelmet Fahidi Éva. – El vagyok bűvölve – de talán nem is ez a megfelelő szó annak kifejezésére, amit most érzek. Különösen azután, ami a családommal történt. Mára eljutottunk odáig, hogy a hajdani házunk elé botlatókövet tesznek az anyám, az apám és a húgom emlékére. Minden hétköznapból idővel történelem lesz, így az lett abból a napból is, amikor Fahidi Dezső, Fahidi Dezsőné és Fahidi Gilike kilépett ebből az épületből úgy, hogy soha többé nem térhettek már oda vissza. Hálás köszönetem azoknak, akik véghezvitték az elhatározásukat, hogy legyen emlékkő az elhurcoltak háza előtt. Rájuk mindig emlékezni kell, ők ugyanis az otthonukból utoljára kilépve végül egy gázkamrában találták magukat, hogy aztán elégessék a hullájukat egy kemencében. Emlékezzünk erre, mert benne van a históriánkban, nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Beszélni kell erről, mert amíg nem beszéljük ki magunkból, addig nyomasztani fog minket és a társadalmat is.

Képek a szomszédságról

A korabeli beszámolók alapján a Szoboszlói út és környéke nagyon békés, de pezsgő utcája volt az akkori Debrecennek, ahol jól megfértek egymással az emberek vallásra, politikai nézetre való tekintet nélkül. Itt töltötte gyermekkorát Fahidi Éva, aki akkor nem gondolta volna, hogy hamarosan milyen megpróbáltatások elé állítják.

– A szomszédjaink közül nagyon szerettem Elekeséket. Sajnos egy szörnyű tragédia árnyékolta be az életüket, ugyanis a két fiúgyermek – Dezsőke és Déneske, akik mindennapi játszótársaim voltak – édesanyjuk legnagyobb bánatára fiatalkorukban elhunytak. Azt gondolom, senkinek nem kell elmagyarázni, milyen érzés lehet egy szülőnek elveszíteni a gyermekeit. Szegény asszony majdnem bele is rokkant a borzalmas veszteségbe.

– A másik szomszédunk egy kertész volt. Úgy tartják, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, ennek ellentmond az áldott emlékű Janatka bácsi, ő ugyanis egy megátalkodott férfi volt. A telkünk egy részén csirkeudvar állt, ahonnan időnként a szárnyasok minden óvintézkedés ellenére átkapirgálták magukat Janatka bácsihoz. Ő ilyenkor agyonütötte azokat, és visszadobta tetemeket. Védelmében el kell mondani, hogy kiváló szakember volt, a mi kertünket is ő tartotta rendben, ráadásul minden év március 10-én, édesanyám születésnapjára elővarázsolt egy cserép gyöngyvirágot – emlékezett vissza a holokauszt-túlélő. HBN–MSZ