Nem egy Astoria

Ha ifjúkori emlékeim nem csalnak az ország első komolyabb gyalogos aluljárójával, az Astoriánál az volt az ünneprontó probléma, hogy a tetejéről lepottyant az álmennyezet, magával rántva a világítást is. Ám Debrecen nem Budapest. T. Szűcs József írása.

Ez abból is kitűnik, hogy a város, mármint az előbbi egyetlen ma is működő aluljárója teljesen más gondokkal küszködik. (A másik, a Nagytemplom előtti, csupán azzal, hogy rövid használat után már nagyon régen nem funkcionál ebbéli minőségében.) De térjünk vissza a Nagyállomás elé. Addig, amíg, s amikor tehetjük. Ne féljünk, jó eséllyel nem fog a fejünkre potyogni a boltozat egy része. Habár itt is történt már hasonló az átkelő fenn- illetve lenn állása során. A miénknek éppen a fordítottja a baja, mint annak idején az Astoriának. Vagyis alulról mutat, ha nem is hiányosságokat, hanem inkább nem kívánt bőséget. S nemcsak a minapi esőzések után, merthogy erre próbáltam utalni, állt a lépcsők aljánál bokáig érő víz. Ez így volt minden komolyabb eső után, mióta csak elkészült. S nem is szükséges hozzá a Dunán onnani szokásos ítéletidő. Egy szerényke itteni zuhé is elég ahhoz, hogy összegyűljék, s minimum órákig meg is maradjon az (ilyenkor) alul nem járható alján a víz. Még szerencse, hogy tavaly például Debrecen környéke volt az ország legszárazabb vidéke. Így olyan száraz lábbal lépkedhettünk át rajta az év szinte minden napján, mintha a Bibliában is méltán említett csodát, a Vörös-tengeren történő átkelést lett volna módunk megismételni. A szárazságnak természetesen, mint agrár(h)ősök leszármazottja, aki maga is parasztizálgat kicsiben, cseppet sem örülök. Arra viszont az évek hosszú sora megtanított, hogy az aluljáróhoz kapcsolódó (kár)eseteket rezignáltam fogadjam. Mert, ha visszaemlékszünk rá, a városvezetés politikai színezetétől teljesen függetlenül ezzel az építménnyel mindig és jó sok baj volt. Ahhoz képest legalábbis, hogy komolyabb társaihoz, sőt még egy nyúlfarokhoz képest is elég rövidecske. Ha más gond nincs, akkor össze van firkálva a fala, vagy iszonyatosan szemetes és ragacsos a padlója. Ha ezeken túlléptünk, akkor viszont a lábunk elé, sőt alá kell néznünk, mert a lépcsőiben nem nagyon szabad bíznunk. Valamikor csúszósak voltak, de ezt jobbára megszüntették. Ám ahhoz képest, hogy már a rómaiak kifejlesztették a víz alatt is évezredekig megkötő betont, ezek a lépcsőfokok, sokéves átlagban, még valahol az újkőkorban tartanak. Merthogy újkőkorukban behelyezve vagyis a régi törötteket újra cserélve az utóbbiaknak is vidáman letöredezik elég hamar a szélük. A legutóbbi időkig elmondhattuk tehát, hogy itt kő kő felett nem (sokáig) maradt. A legszembetűnőbb azonban az esőzés idején összegyűlő víztócsák kialakulása, amelyek mintegy ismétlődő természeti csapásként sújtják jobb sorsra érdemes építészeti nevezetességünket. Tudom, hogy a lépcső aljánál látszólag már nincs lejjebb útja a víznek, de hát más aluljárók aljáról valahogyan csak eltűnik általában az esővíz. S nem hosszú órák vagy napok múlva. Természetesen nem azokra a tragikus esetekre gondolok, amikor olyan mennyiségű csapadék zúdul alá, hogy egyszerűen nem lehet vele mit kezdeni odalenn. Csak később kiszivattyúzni. De közben akár emberi életeket is követelhet a feltartózhatatlan áradat. S az is előfordult, bár nem kifejezetten gyalogos aluljáróban, hogy éppen a közelben tört el egy nagy átmérőjű vízvezeték, s tette halálos csapdává a kiömlő víz az éppen ott tartózkodóknak a föld alatti szűk teret. Őszintén remélem, hogy a mi, kissé túlságosan is vízállónak bizonyuló aluljárónkban soha nem történnek még csak ezekhez hasonló esetek sem. S ez esetben még azt sem bánom, ha évente pár alkalommal átázik a cipőm, ha el akarok tipegni a túloldali lépcsőfokok irányába. Feltéve, hogy nemcsak az amúgy fedett aluljáróban esett az eső, hanem legalább néhány milliméternyi, jobbára tényleg áldásosnak bizonyuló csepp a kertem örökkön szomjúhozó homokjára is pottyant.

- T. Szűcs József -