„Milyen csodálatos ez a hangszer!”

Debrecen - A világ egyik legjobb filharmonikus zenekarának első brácsása, de feltöltődni csak itthon tud. Interjú a debreceni származású Szűcs Máté brácsaművésszel.

Egy itthon alig ismert Oscar-díjas magyar zeneszerző brácsaversenyét hallhatta a komolyzene iránt érdeklődő közönség április 21-én a Kölcsey Központban. Ám ennél is nagyobb érdeklődést keltett, hogy a Debrecenből indult brácsaművész, Szűcs Máté, csaknem 30 év után állt pódiumra szülővárosában, ahol a Kodály Filharmonikus Zenekart Kovács János vezényelte. Néhány nappal később telefonon már csak Berlinben értük el a vonós muzsikust, hogy tőle is halljuk, milyen utat járt be, milyen tanulságokat gyűjtött, amióta elhagyta a várost.

Könnyű a pályaválasztás annak, akinek mindkét szülője hivatásszerűen foglakozik zenével, s róla is korán kiderül, hogy nagyfokú muzikalitás van a vérében. De még így sem magától értetődő, hogy korán jönnek a sikerek. Milyen körülmények, illetve saját erőfeszítések társultak a tehetségéhez?

Szűcs Máté: Életem első nagy szerencséjének mondhatom, hogy a Simonffy Emil Zeneiskolába, és ott Szesztay Zsuzsa tanárnőhöz kerültem. Ő olyan volt, mint egy második édesanya: nem csak kiváló pedagógusként segített, hanem stabil alapokat adott, amelyek nélkül ma nem lennék ott, ahol vagyok. Mindig ösztönzött, bízott bennem. Részemről nem kellett más, mint szorgalom, ami pedig magától értetődött, hiszen ezt láttam a környezetemben a szüleimtől, az oktatóimtól. A fegyelmezett munka lett a mindennapjaim fő alapleve. Biztos voltam benne, hogy a gyakorlás, a becsületesség meghozza az eredményt. Lehet, hogy nem olyan gyorsan, mint az ügyeskedés vagy a korrupció, de hosszú távon csak erre lehet építeni. Visszatekintve meg kell mondjam, jó helyre születtem, és ez megkönnyítette az életemet. Szeretném ezt a példát tovább adni a gyermekemnek, tanítványaimnak. A szorgalmas munkához ugyanis nincs szükség drága hangszerre, és nem kell elutazni neves mesterekhez. Ez ingyen van. Ami fontos, az lélekben dől el.

Világhírű brácsásból kevesebb van, mint világhírű hegedűsből, tehát kisebb a verseny, de a kereslet is kisebb irántuk. Miért, és kinek a javaslatára választotta hangszeréül mégis a brácsát?

Szűcs Máté: Középiskolás koromban még hegedűsként eljutottam a békéstarhosi nyári zenei táborba, ahol megismerkedtem Előd Bernadettel. Ez a kedves hölgy a svájci Lausanne-ban él és csak amatőrként hegedült, ám kiváló kapcsolatban állt a neves brácsaművésszel, Schiffer Ervinnel. Ő nyaranta mesterkurzust tartott a Genfi-tóhoz mintegy 10 kilométerre lévő Morges nevű falucskában, ahová Bernadett ajánlására én is eljutottam. Ősszel pedig folytattam Szegeden a középiskolát, és gyötrődtem a kötelező második hangszerrel, a zongorával. A hegedűtanárom vetette fel, hogy zongora helyett választhatom a brácsát is. És ahogy elkezdtem, szinte azonnal kiderült: ez az, amit kerestem, mert nekem mindig is hiányoztak a brácsa mély tónusai. A magyar nyelvben, nagyon szépen mélyhegedűnek is mondják, mert technikailag ugyanaz, mint a hegedű, csak távolabb kell tenni az ujjakat a kicsit hosszabb húrokon. Az szinte csodálatos, hogy amikor a kezembe vettem, nem voltak problémáim a méretkülönbséggel. A hegedű csak 36 centiméter hosszú, a brácsa pedig 40-42, de van 45 centiméteres is. Nekem szerencsére hosszúak az ujjaim, a tanáraimnak köszönhetően pedig más problémáim sem akadtak. Szesztay tanárnő kiváló alapozása, amit Szecsődi Ferenc tanár úr tovább épített, mindenen átsegített. Szeretném megemlíteni hogy Szecsődi Ferenc tanára még a zseniális Hubay Jenő hegedűművész és zeneszerző növendéke volt, ezért őt második Hubay „leszármazottnak” tekintik. Nagyon hálás vagyok még a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán 2005-2007 között Sárosi György tanár úr mellett töltött évekért. Ekkor szereztem az azóta is igen hasznos pedagógiai diplomámat.

Visszatérve a kérdésre: amikor másodszor mentem a svájci mesterkurzusra, magammal vittem a brácsát, és előjátszottam Schiffer tanár úrnak. Ő valószínűleg meglátott bennem valamit, amit csak egy mester láthat meg a kezdeményben, és azt mondta: Máté, ha kijössz hozzám, brácsást faragok belőled, és ezzel megcsinálom az életedet!

Bár ez nagyon hízelgő volt, akkora változást jelentett volna számomra, hogy édesanyámnak csak kicsivel később mondtam el. Ő persze rábeszélt, hogy menjek Brüsszelbe.

Mindez bizonyság arra, hogy a tehetség és a szorgalom mellett szerencsére is szükség van. A későbbi karriereje szempontjából fontos lehet például az is, hogy milyen menedzser irodához kerül.

Szűcs Máté: Engem sosem menedzselt senki. Ellenben jó tanáccsal látott el Schiffer Ervin. Azt mondta: a mi pályánkon is a becsület a legfontosabb. Ha bevállalsz egy haknit, majd kapsz ugyanakkorra egy jobban fizető ajánlatot, utasítsd el, mert az adott szónak értéke van. Aki eljátssza a becsületét, arról elterjed ez a hír, és a végén senki nem akarja majd szerződtetni. És azt is mondta, hogy a pénz, meg a karrier miatt sose aggódjak, az megtalál, ha már érdemes leszek rá. Eddig valóban így alakult. Először Antwerpenben voltam szólóbrácsás, ahol az ott kisegítő Bambergi Szimfonikusok másodhegedű szólamvezetője megkérdezte tőlem, nem akarok-e pályázni a náluk meghirdetett szólóbrácsás állára. Megpróbáltam, felvettek, ott töltöttem egy évet. Aztán próbafelvételt hirdettek a drezdai Staatskapelle-be, ahol 13 év után először engem találtak alkalmasnak. Ez a világ egyik legidősebb zenekara, a lipcsei Gewanthaussal együtt. Mindegyiket csaknem ötszáz éve alapították. Hat hónap után Fenyő László csellóművész és édesapám tanácsára átmentem a frakfurti rádiózenekar szólóbrácsás posztjára, ahol 4 évet töltöttem, egészen a berlini filharomonikusoknál meghirdetett próbajátékig.

A berlini együttes világhírű, gondolom, kevés alkalom marad a szólókarrierje építésére.

Szűcs Máté: Nem panaszkodom, van annyi meghívásom és időm a felkészülésre, amennyit vállalni tudok. Nem vagyok az a típus, aki száz meg száz önálló koncertet ad. Janine Jansen holland hegedűművész, akivel játszottam néhány alkalommal, állandóan úton van. Amikor megkérdeztem, hogyan bírja az évi 100-150 koncertet a világ legkülönbözőbb tájain, azt felelte, hogy élvezi. Így rendben van, mert azt gondolom, mindenki csak annyit tud teljesíteni megfelelő színvonalon, amennyit maga is élvez. Én még a szólókarrierem kezdetén vagyok. A zenekarban évente 150 napot dolgozom utazással, szolgálatokkal együtt, ezen kívül van körülbelül húsz fellépés kamareaegyüttessel, közé számítva néhány szonáta estet is.

Mennyire könnyű, vagy nehéz összeállítani az egyéni repertoárt, hiszen a brácsairodalom nem vetekedhet a hegedűre írott művek számával, különösen, ha egyaránt játszani szeretne klasszikusokat és modernet, természetesen olyat, ami megfelel az ízlésének, egyéniségének?

Szűcs Máté: A 20. század elején szerkesztett Irodalom a brácsára című német lexikon eredeti, brácsára íródott műből csaknem 12 ezer darabot említ. Azóta egyre inkább felfedezték, mint szólóhangszert. Nagy zeneszerzők – köztük Sosztakovics, Mozart vagy akár Brahms, Bartók – brácsára szintén inkább az életük vége felé komponáltak szólisztikus műveket. Tehát bizonyos érési folyamat után jön el a felfedezés ideje. A brácsával kapcsolatban sokáig élt az az előítélet, hogy nem elég virtuóz, nem elég hangos és nem igazán szólisztikus hangszer. Azért alakult így, mert régen azokból a hegedűsökből lettek brácsások, akik az egyéni karrierhez nem voltak elég jók. Szerencsére ez változik, és most már kezd szólisztikussá válni, ugyanúgy, mint a cselló. Az sem volt mindig ilyen népszerű szólóhangszer, de jött a spanyol származású Pablo Casals csellóművész, aki azzá tette. Egyre több kiváló brácsás van a világon, aki olyan jól tud játszani, hogy az emberek elámulnak, milyen csodálatos ez a hangszer.

Szíve szerint kiknek a műveit játssza, ha nincs konkrét kérés?

Szűcs Máté: Konzervatív ember vagyok, a romantikát szeretem legjobban, Brahmsot, Schumannt, Schubertet.

A debreceni koncerten mégis a jó húsz éve elhunyt Rózsa Miklós brácsaversenyét játszotta. Hogyan került a műsorába a kortárs szerző?

Szűcs Máté: Daróczi Katalin, a Kodály Filharmonikusok művészeti főtitkára kérdezte, lenne-e kedvem ezt játszani velük. Én nem ismertem, de tavaly, az évadzáró szabadtéri koncertünkön játszottuk filmzenét is, köztük a Ben-Hurét, amit az Oscar-díjas Rózsa Miklós szerzett. Ő egyébként úgy lett híres Amerikában, hogy körülbelül száz filmeznét írt, szemben a 45 komolyzenei művével. Nagyon sokrétű szerző, ami nekem kedvemre való, mert magam is romantikus alkat vagyok, szeretem a filmzenét, a kicsit giccses, de természetesen zseniális és szívmelengető muzsikát. Elfogadtam ezt az ajánlatot, és örültem, hogy játszhatok egy újabb művet, aminek magyar a szerzője.

Tehát a debreceni hangverseny kedvéért tanulta meg. Menyi időt fordított rá?

Szűcs Máté: Hónapokig tartott. Tavaly ősszel New Yorkban jártunk a zenekarral, és amikor az ember utazgat, sok ideje van. Olyankor elővettem, kicsit foglalkoztam vele, aztán eltettem, később újra kezdtem. Szükség van egy érési folyamatra. A hangokat gyorsan meg lehet tanulni, de az ötletek és sugallatok az átjátszás folyamán születnek meg. Ez kreatív munka, időre van szükség hozzá.

És hogy érezte magát a szülővárosában zajlott koncerten?

Szűcs Máté: Hát, nagyon jól! Tudja, minden embernek van egy belső hite, tartása, amihez ragaszkodik, amivel éli a mindennapokat. És ilyenkor bebizonyosodik, hogy nem volt hiábavaló a sok befektetés, a szüleim, a tanáraim és az iskoláim részéről. Megerősít abban, hogy egymás szolgálata és szeretete az egyedül járható út, minden más, mint a hazugság, a harácsolás és az önző érdekek, az mind zsákutca. A koncerten éreztem, hogy akik eljöttek, örülnek a találkozásnak, érdekli őket, amit hallani fognak. Boldog voltam, hogy bő húsz év után megmutathatom nekik a közös munkánk eredményét. Nagy szavak ezek, noha tudom, az élet legtöbbször igen nehéz. De vannak boldog pillanatok, amikor lehet ünnepelni.

Külföldön futott fel a pályája, és most is Berlinben van állásban. Mit gondol, ha két-három éven belül hazakerülne, nem okozna törést? Nem veszítene-e túl sok esélyt az egyéni karrierje szempontjából?

Szűcs Máté: Sajnos, az anyagiakat tekintve még mindig hatalmas a szakadék. A kinti életünk nagyon szép, öröm, ha az embernek ilyen lehetősége van, mint nekem, ami, valljuk be, elég ritka. De nem csak a pénz a lényeg, hanem a lelki táplálék is, amiről kevés szó esik. Nem hiába költöztem haza a családommal egy éve Németországból. Megpróbáltunk integrálódni, de kicsit úgy éreztük magunkat, mint a madár az aranykalitkában. Szeretnék a jövőben egyre több időt Magyarországon tölteni, ahová születtem és tartozom. Hiába beszélek a magyaron kívül négy nyelvet, csak otthon tudok feltöltődni. Egyelőre pendlizek, de a feleségem és a kisfiam most is otthon van, a Kecskeméthez közeli kis faluban. A főállásom mellett mesterkurzust is csinálok, tanítok a budapesti, a berlini és a Karajan Zeneakadémián. Annyi a megkeresés, hogy az ember szétszakadhatna. De, amikor csak van időm, hazarepülök. Persze, nem akarom a németeket bírálni, nagyon sokat köszönhetek ennek az országnak, annyi esélyt adtak, amennyit nem is remélhettem, de én akkor is magyar vagyok. Azért is tanultam meg Rózsa Miklós művét, mert nekem otthon egyetlen koncert is megér ennyit.

- Szabó Katalin -