„Ha görcsös az ember, minden mellémegy”

Debrecen - Évek óta szinkronizálja a Walking Dead-et, egyre közelebb jön ez a „borzalom világ” – mondja a Hajdú-bihari Naplónak adott interjújában Kubik Anna.

Kubik Annát választották olvasóink az év színészévé a Csokonai Nemzeti Színház 2015/2016-os évadában; a Kossuth-díjas művész – aki 2014-ben is a legtöbb szavazatot kapta – ebben a szezonban elsősorban Emerenc szerepében (Szabó Magda: Az ajtó) szólította meg a nézők szívét-lelkét, de Gizella királynéként is láthatták (Ratkó József: Segítsd a királyt!).

Első látásra van abban ellentmondás, hogy színész lett, hiszen saját szavai szerint kis híján már az első félévben kitették a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról a zárkózottsága miatt. Hogy történt ez, hogyan „élte túl”?

Kubik Anna: Van ellentmondás, természetesen, ezzel küzdök egész életemben… De csak az első félévben voltam veszélyben! Attól, hogy Kazimir Károly és Iglódi István megvédett és bizalmat szavazott nekem, szárnyaim nőttek, s az év végi vizsgán már hangos bravót kaptam egy népballada elmondása után, mégpedig Ádám Ottótól. Pedig a szőrös szívű vizsgáztató művész tanárok nem erről híresek. Utolsó évben pedig már nem is az osztálytársaimmal vizsgáztam, hanem megkaptam a Várszínházban Ödön von Horváth A végítélet napja című színművének női főszerepét! Az osztályom ott drukkolt nekem a lépcsőkön ülve a bemutatón.

Ha ennek a zárkózottságnak az ellenére is színész akart lenni, az nagyon erős belső elhatározásra vagy vasakaratra utal. Melyik? Honnan ered ez az erő? Az Ön számára mi az üzenete annak, hogy színész lett?

Kubik Anna: Meg vagyok áldva mindegyikkel, szerintem a szüleim és a Jóisten a ludas a dologban… Mondanivalóm van, talán csak ennyi. Az erő a felmenőim hagyatéka, s Isten ajándéka. Magam számtalanszor inkább rendkívül gyengének érzem magam.

Eszerint butaság az, hogy a színészek extrovertált figurák?

Kubik Anna: Mégpedig óriási! Számtalan kollégám a bizonyíték rá. Az lényeges, amit közvetítünk, nem a saját személyiségünk, ezt ma gyakran összetévesztik, ami szerepzavart eredményez. Én nem vagyok sztártípusú színész, soha nem vonzott, hogy magamat pakoljam ki. De van, akinek ez jól áll, hát tegye!

Igaz, hogy korábban a színházi közösség sokkal jobban alakította a színész gondolkodását, világlátását, életszemléletét, mint manapság? Ha ez igaz, mi történt „út közben”? Egyáltalán: a „munkahelységen” kívül összeköti ma a színészeket a színház?

Kubik Anna: Hiszek a közösség gondolat- és sorsformáló erejében, ezt hagyományozták ránk a Nemzeti nagy öregjei, akikkel évtizedeket töltöttem együtt! Ezért játszom én is most az otthonomtól ilyen messze! S milyen sokan élünk így! Keressük azt a közeget, amely inspirál, erőt ad, szeretetet sugároz! Ülhettem volna életem végéig Budapesten, egy társulatban, senki nem kényszerített, hogy 480 kilométert utazzak egy-egy előadásért oda-vissza, „lepukkant”, málló vakolatú öltözőért, siralmas állapotú színészlakásért, ahol vagy ötvenéves csövek rozsdállnak a kivájt falú fürdőben. De engem a szeretetteljes közeg éltetett mindig is, s itt Debrecenben nagyszerű emberek és kollégák vesznek körül. Szeretem nagyon ezt a társulatot, sok tehetség gyűlt itt össze! Zavar, persze, s mindig elámulok, hogy nem fontos, hogy a művészek milyen körülmények közt alkotnak s igen, szenvedünk attól is, hogy milyen presztízs-veszteségen esett át a színház. Az biztos, hogy egy semmihez nem értő celebet ma jobban megbecsülnek, mint egy nagy tehetségű ifjú vagy idős szeretett kollégámat. Ebben biztosan mi is eltévedtünk, valahol nagyot hibáztunk… hagytuk azt is, hogy a politikusok és a celebek mindent vigyenek előlünk. A médiának is óriási a felelőssége e tekintetben…

Előfordult már, hogy teljesen falsnak érzett egy Önnek szánt szerepet? Szokott választani? Mondhat egy színész nemet?

Kubik Anna: Nem, soha nem osztottam magamra szerepet! Mindig azt gondolom inkább, hogy az nekem nem fog menni. Témák érdekelnek inkább, amikről szólni kellene! A fals mit jelent? Rossz darab van, igen, hála Istennek, nem sokkal találkoztam, de azon is tud az ember segíteni valahogyan. Inkább az háborít fel, ha nem szól semmiről vagy öncélúan trágár vagy „sötét”. Meggyőződésem, a művészet azért van, hogy élni segítsen, megemelje szívünket, lelkünket, szembesítsen, tükröt tartson emberi mivoltunknak, természetünknek. Színházon kívüli munkákra gyakran mondok nemet, úgy tapasztalom, semmilyen hátrány nem ér miatta. Sőt! Hetente mondok nemet tévés, beszélgetős műsorokra! Most már dacból is, mert ha „kultúraközvetítő” munkánkból nem kérnek, beszélgetni sem megyek! Sokat várok a most induló új, kulturális csatornától, ahol remélem, lesznek színházi közvetítések, például innen, Debrecenből is, tévéjátékok, anyanyelvi műsorok, vers, opera, tánc! Tessék végiggondolni, min nő fel ma egy kisgyerek, aki csak televíziót nézhet, messze a nagyvárosoktól…

Az ajtóban és a Régimódi történetben is kemény, makacs, domináns, az érzéseiket rejtő karaktereket alakít. Mit gondol, miért éppen ezekre a típusú szerepekre kérik fel? Egyáltalán: egy-egy színész valódi személyisége befolyásolja a rendezőt a szereposztás során? Van-e akadálya annak, hogy az Önétől teljesen eltérő színpadi alakot formáljon meg hitelesen?

Kubik Anna: Ezek inkább Szabó Magda kedvenc és életét meghatározó karakterei. Az életben én egyikükhöz sem hasonlítok, csak megkeresem magamban az azonosságokat, különbözőségeket. Nem csak ilyen alakokat formáltam meg, hisz játszottam, játszom most is vígjátékot, groteszket, abszurdot. De mit tegyünk, ha a drámaírókat főleg ez a típusú nő ihleti meg? Úgy látszik, a csendes, halk szavú, harmonikus figurák nem hordoznak annyi drámaiságot, hogy a szerzők jó eséllyel rohanjanak papírra vetni őket. Hát ezért botlik bele többet az ember az ilyen típusú szerepekbe. A rendezők, persze, szeretnek biztosra menni, s ritka a bevállalós szereposztás, pedig az többnyire jól sikerül! A hitelesség a mérce, s nem csak az tud hitelesen, mondjuk gyilkos lenni, aki már ölt! Szóval ez bonyolult dolog, hogy mitől száll el egy szerep, nem biztos, hogy megmagyarázható és különben sem kell mindig mindent megmagyarázni. Főleg a művészetnek árt a sok magyarázkodás, inkább élvezni kell.

Hogyan épít fel egy-egy szerepet Kubik Anna?

Kubik Anna: Ez a folyamat egy detektív munkájához hasonlít leginkább, aki a jellemeket próbálja felrajzolni s az a kiindulási pont. Folyamatosan bomlik ki a próbák során, hogyan jár, néz, ül, mik a gesztusai, mi az észjárása egy –egy figurának. Azért szeret a színészek többsége próbálni, mert tele van (jó esetben) sikerélménnyel ez a periódus. Fantasztikusan jó rátalálni egy mozdulatra, egy biztos hangsúlyra. De vannak gyötrő időszakok is benne rendesen, amikor semmi nem megy. Az is gondot okoz, hogy rakjam a lábamat egymás után úgy, hogy az még járásnak tűnjön… Ugye hihetetlen? Ez a hideg-meleg váltakozás a próba folyamata, gyönyörű és elborzasztó egyszerre! Az előadások nehézsége meg abban áll, hogy ezt aztán akárhányszor reprodukálni kell tudni, s ez különböztet minket meg az amatőröktől. Hogy „itt és most” született meg egy mondat, vagy érzés, ezt kell minden alkalommal éreznie a nézőnek! Nem könnyű ez sem, tekintve, hogy jó néhány előadást több százszor is játszottam. Legtöbbet talán a Csíksomlyói passiót, talán négyszázszor… még főiskolásként kezdtem el, óriási sikere volt, s nem csupán színházi előadásként. Ezt éltem meg az Advent a Hargitán-nal is, Sütő darabjával, ezt kétszáz estén játszottam a Nemzetiben, mindig ünnep volt, minden egyes előadás!

Az akarat fal, mondta egyszer. Hogyan érti ezt?

Kubik Anna: Hiányzik a mondat másik fele: nem pedig lépcső! Olvastam én is, Mallász Gitta könyvében, fiatal párok túlélést segítő találkozásait írja le, a borzalmak idején. Mélyen hatott rám ez a mondat! Ha görcsös az ember, minden mellémegy. A gondolkodás szabadsága tisztább fejet eredményez.

Melyiket véli rombolóbbnak: a fővárosi/vidéki kategorizálást, vagy a politikai megosztottságot? Hogyan éli meg ezeket, s gondolja-e, hogy tudna bármilyen szerepet vállalni a csökkentésében?

Kubik Anna: Csak ezt csinálom, mióta a pályán vagyok! Harcolok a magam eszközeivel a vidéki Magyarországért, s ezért mondom el szinte mindig, hogy én egy kis faluból álmodtam magam a Nemzeti Színház deszkáira, és sikerült. Úgy, hogy addig színházat sem láttam, csak tévét. Én nem vagyok hajlandó semmilyen ügyben gyűlölködni, legfeljebb, ha kell, még tovább utazom majd. De remélem, nem kell. Az a baj, hogy akik fennen hirdetik a toleranciát, azok mindig csak egyfelé hajlandók toleranciát mutatni. Így aztán inkább nem hirdetem, csak gyakorlom.

Mikor érzi magát munka közben a legboldogabbnak? A szöveg tanulásakor, amikor igyekszik megtalálni az alakítandó személyiséget, a próbák idején, amikor már érezni, hogy melyek a legvarázslatosabb pillanatok, a sokadik előadás alkalmával, amikor belefeledkezik az alakításba, az ünneplő közönség előtt, a tapsok idején, vagy amikor hírt kap róla, hogy az év színészének választották?

Kubik Anna: Majdnem ebben a sorrendben! A tapsot venném csak ki, mert általában, sajnos, az én fejemben „visszajátszás” megy akkor, s alig hallom. Lefut az előadás bennem, minden jó és rossz pillanata, itt a színész halála, vissza kell térni és változni a szerepből. De ha kitartó a taps, azért eljut hozzám, úgyhogy csak tessék, legyenek ám kedvesek. Csodálatos dolog az Év színészének lenni, ma már az egyetlen, ami számomra abszolút érték, a néző. Ma hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a színház értük van! Köszönök minden egyes szavazatot, ezúton is! Persze, egy ilyen szerep is kellett ehhez a sikerhez, s az is, hogy rám gondoljon a rendező, Naszlady Éva. S aztán olyan partnerek, mint Varga Klári, Vranyecz Artúr és a többiek mind! De benne van a csendes, csodás öltöztetőnő, a mindent tudó asszisztens, a jó ügyelő, a műszak, közösségi műfaj ez a javából!

Mi az a munkájában, amit szívesen kiiktatna?

Kubik Anna: Utálok öltözködni, ez van. Amennyi ruhát én életemben magamra kapkodtam, az nem semmi! Már hálás vagyok az egyruhás szerepekért, miközben a kolléganők őrülten próbálják a szebbnél szebb ruci költeményeket, mindig mosolygok. Semmi nem múlik rajta, ugyanis. A szövegtanulás sem a kedvencem, pedig azt aztán igazán tanultam, eleget. Ingerült vagyok, amíg nincs a fejemben, iszonyúan gátol a próbák alatt, már rég tudom, mit kéne csinálni, de csak fejben, s nincs még ott a pontos szöveg! Legkedvesebb filmszerepem a Vörös vurstli, Molnár György filmje, abban egy halnőt játszottam (cirkuszban játszódik a történet), ott csak tátognom kellett. Igazán kedvemre való volt!

Bubik István hatására kezdett önálló verses estekbe; milyen emlékezetes visszajelzéseket gyűjtött? Mit adhat a vers, amit más nem? Ki a kedvenc költője és miért ajánlja?

Kubik Anna: A visszajelzésekre nincs itt mód, és elegendő tér. Az emberek alig találkoznak már versekkel normális körülmények közt, folyóiratok alig közölnek, s ilyen jellegű tévéműsorok sincsenek. Pedig akkor az igény is meg fog szűnni e műfaj iránt. Több városban is bábáskodom a versmondás népszerűsítése ügyében, szép sikerrel. Szolnokon ilyen a Megavers, Székesfehérvár a Versünnepet rendezi meg évről évre, s ott a döntőbe jutott középiskolások Székelyföldi verstáborba jönnek velünk Csíkcsomortánba. Szeretnénk ebbe a folyamba Debrecent is bevonni. A vers hatalmas szabadságot, érzelmet, értelmet közvetít, s mint ilyen, érték! Kodolányi Gyula írta: „a vers az emberi gondolkodás gyémántfoglalata… nem hoz hasznot. Ez a legfőbb haszna. Ettől rokon az istenivel.” Ha keresek, akkor Adynál találok meg biztosan mindent.

Ma, félúton a valóság és a virtuális világ között, még inkább felértékelődik a játék személyességének varázsa, a színpadi üzenet ereje. Vagy nem? Egy huszonéves hölgy édesanyjaként félti-e valamitől a mai fiatalokat?

Kubik Anna: Persze, ezért nem hal meg a színház soha, míg ember lesz a földön! Addig maradunk meg, amíg élő kapcsolatunk lesz saját kultúránkkal. A kütyük csak eszközök, nem tudnak simogatni, ezt szoktam mondani a lányomnak. Évek óta szinkronizálom a Walking Dead című katasztrófa-sorozatot, egyre közelebb jön ez a borzalom világ. Egy vírus, s az emberiség kezdheti elölről az élet nevű harcot, kütyük nélkül, alapokról.