„Távol áll tőlem a nagy tutimondás”

Debrecen - Az elefántcsonttorony humoros ura inkább szórakoztatni, mint vezetni szeretné a népet. Interjú Varró Dániellel, a József Attila-díjas költővel, műfordítóval.Új kötetében a szomjas troll szerepét szánta magának. Lomha észjárású, nagyon szerethető, kedves lény, aki csupán egy pohár lakkaszörpre vágyik. Nem ám egy hétköznapi ízre, málnára vagy jaffára. S ezért – békés természete ellenére is – bármit képes megtenni. Egyedi ízűek Varró Dániel versei is. Az nem kérdés, hogy finomak, könnyen csúsznak, s szomjoltók a szellemességre tikkadóknak. A „troll” ma már nem törekszik arra, hogy lakhelye, a hűvös skandináv vidéki mocsár minden polgára elismerőn nyammogjon az általa gondosan kevert ital legurítása után, elég, ha neki ízlik, mert nem mindenki érti a „lakka” finomságait. A József Attila-díjas költő, műfordító a Debreceni Költészeti Fesztiválra érkezett a városba.

Rendhagyó irodalomóráról érkeztél most a Kós Károly Művészeti Szakközépiskolából. Azt nyilatkoztad korábban, hogy negyedik osztályig ujjongás ötödiktől fujjolás a válasz, a szereted-e a verseket kérdésre.

Varró Dániel: Valószínűleg ez természetes. A kisebb gyerekek nagyon fogékonyak, mindenre nyitottak, kíváncsiak. Aztán eljön a kiskamaszkor, az általános iskolás felsős korosztályt a legnehezebb megfogni, legalábbis nekem, majd a középiskolásokat megint könnyebb. A felsősök nyilván a bennük zajló nagy változásokkal vannak ilyenkor főleg elfoglalva, nem a versek érdeklik őket. Szülőktől is hallom, hogy keveset olvasnak a gyerekek ilyenkor. De az is lehet, hogy az én műveimmel nincsenek eszközeim hozzájuk. Az írásaim egy részében sok a badarság, a játékosság, amit a kicsik élveznek, másik részében az engem is foglalkoztató dolgokat örökítem meg, gyakorta iróniával. Ezt már a felnőttség küszöbén állók értik jobban.

Mit teszel az ilyen találkozókon annak érdekében, hogy ne távolodjanak el a költészettől a fiatalok?

Varró Dániel: Igyekszem nekik megmutatni, hogy az irodalom nem csak valami fennkölt, elérhetetlen dolog, mint amivel az iskolában találkoznak. A költészet élő és mai, lehet humora, szólhat olyasmiről, ami őket érdekli a mindennapokban is.

Mit kívánsz átadni feltétlenül a gyermekeidnek?

Varró Dániel: Nem szeretnék semmit rájuk erőltetni, ami maguktól nincs bennük. Egyelőre figyelem, ahogyan alakulnak, lenyűgöz az, hogy ők milyen érdekesek és mennyire különbözőek. Három fiam van, sokáig azt gondoltam egyik olyan lesz, mint a másik. Izgalmas megtapasztalni ennek ellenkezőjét. Én tanulok talán tőlük. Hallok a szájukból olyasmit, ami elgondolkodtat. Távol áll tőlem a nagy „tutimondás”. Most nagyon gyakorlati dolgok jutnak eszembe. Például a jelenlegi egyik legnagyobb problémánk, ami természetes ebben a korban, hogy a nagy néha bántja a kisebbet. Szeretném neki átadni, hogy a konfliktusokat nem kupán vágással, hanem kommunikációval oldjuk meg és ne tagadja le, ha rosszat csinált, vállalja fel, beszéljük meg. Legyen becsületes. Ne hazudjanak és ne üssék egymást, körülbelül most ennyi, aztán később biztosan jönnek komolyabb tanítanivalók.

Vezéri, hősi, hangadói szerep volt a költőké egykor a társadalomban. A világ sokat változott, hogyan fogalmazod meg te a hivatásod célját?

Varró Dániel: Amikor írok, csak arra szoktam gondolni, hogy az engem aktuálisan foglalkoztató témát minél hitelesebben, a saját mércém szerint legjobban tudjam papírra vetni. Olyankor kevésbé befolyásol, hogy ezzel bárkit is nevelnék valamire. Én egyszerű ember vagyok, nem vagyok különösebben okos, így aztán a verseim is könnyebben érthetőek, mint más kortárs költőknek. Szeretek vicceseket írni, talán emiatt is jutnak el több emberhez a műveim. Ilyenfajta szerepem lehet, amit korábban is említettem: azt megmutatni, hogy a költészet nem feltétlenül komoly. Tud sokakhoz szólni, és lehet humoros, játékos, mai. Nem kell félni tőle.

Tudatosan távol tartod magad a közéleti megnyilvánulásoktól?

Varró Dániel: Sokan még valóban azt gondolják, hogy a költő feltétlenül lángoszlop kell legyen, aki bármivel kapcsolatban tud bölcs útmutatást adni, ezért néha engem is meghívnak különféle kerekasztal beszélgetésekre. Ezeket mindig visszautasítom, mert nem érzem, hogy dolgom volna véleményt nyilvánítani, népvezéri szerepet vállalni. Én szeretek elefántcsonttoronyba húzódni és jobban érdekelnek a versek, a rímek, mint a közélet, de nem értek teljesen egyet magammal ebben a kérdésben, nem biztos, hogy ez helyes.

Megingatott bármiben a Jó játék kezdetű verseid körül felcsapó indulathullám?

Varró Dániel: Amikor a feleségem először megmutatta a közösségi oldalon, hogy ez zajlik, úgy gondoltam nem kell reagálnom és elül. Nem elegáns, ha az ember felel a kritikákra, pláne, ha magyarázkodni kezd. Az is bennem volt, hogy aki nem ért egy ilyen nagyon egyszerű gyerekverset, azzal nem is tudom ezt megbeszélni. Aztán kissé megnőtt az ügy, a mai napig van utóhangja. Elég durva üzeneteket kaptam. Akkoriban volt egy-két interjú, amiben elmondtam a véleményem erről és a gyerekeink érintettsége miatt a feleségem írt egy szellemes választ. Én ezen az egészen inkább elszomorodtam, hogy ilyen indulatokat vált ki emberekből egy gyerekvers.

Nem én vagyok az egyetlen, akinek efféle „botránya” volt. Tóth Krisztinát is támadták a Pitbull miatt és Lackfi Jánost is a Véletlen című verse okán, ami fiatalok nyelvhasználatáról szól. Sokan megdöbbentek, hogy ez tankönyvbe kerül, mert úgy vélték, rosszra tanítja a diákokat, pedig épphogy tükör, némelyikük tényleg így beszél, buta félreértés az egész. Mindenesetre a szerző nagyon lelkesen fogadta a „balhét”. Csodálatosnak tartotta, hogy az irodalom halálát „hirdető” korszakban, egy-egy vers nem porosodik a könyvlapok között, hanem beszélnek róla, indulatokat vált ki. Pozitívan fogta fel, ez nekem példaértékű.

Persze, amikor csúcsosodott az ügy, akkor rosszul érintett, keseregtem kicsit miatta, de főleg tanulságos volt. Korábban célom volt és hittem, hogy tudok mindenkihez szólni a verseimmel. Ez az eset megértette velem, hogy nem lehet, mindig lesz, aki kiszorul, félreért. Kicsit átértékeltem a dolgom és rájöttem, az a fontos, hogy saját mércém szerint jót és engem irodalmilag mozgatót írjak. Ne az lebegjen közben a szemem előtt: nehogy egy olyan szót legépeljek, amit majd valaki nem ért meg.

Bár ismerjük fordításaid is, legutóbb a Csokonai Színházban hallhattuk a Rómeó és Júliában, de költőként vagy híresebb. Korábban vallottad, kiváló műfordító, közepes, szerethető költő szeretnél lenni. Miért?

Varró Dániel: Tényleg így indultam a pályán, többet fordítottam, mint írtam, és azt gondoltam, hogy műfordítóként többre vihetem. De lebeszéltek arról, hogy ezt mondogassam, ráadásul az első két kötetemnek nagyon jó kritikai visszhangja volt. Mostanában újra azt érzem, hogy ez lehet a reális cél, bár ezt nem nekem kell megítélnem. Szerethető dolgokat szeretnék írni, de nem gondolom, hogy olyan borzasztó nagy költő lennék. A pénzkereső foglalkozásom elsősorban a műfordítás, többet is foglalkozom ezzel.

Ideérkezésed előtt beszéltem édesanyáddal, aki a kapcsolattartód is egyben. Épp a vonathoz kísért ki. Interjúitokból tudom, hogy a feleséged amazon típus, otthon ő szerel csapot, javít kis szekrényt. Fontos, hogy erős, megtartó nők vegyenek körül?

Varró Dániel: Le kell szögeznem, véletlen volt a reggeli, nem szokott kikísérni, csak eleinte úgy volt, hogy velem tart. Tizenkét éves koromban a szüleim elváltak, nővéremmel és édesanyámmal éltünk mindig, így nem volt egy erős apafigura jelen a mindennapjaimban. Valószínűleg tényleg olyan vagyok, amilyennek elképzeli az ember a költőket, kétbalkezes, szórakozott.

Gyakorta eszembe jut Baudelaire albatroszos verse, amiben a madár röpül szépen az égen, tréfa neki a nyíl, a vihar dühe szép, de itt lenn a földön megbotlik nagy szárnyában, ha lép. Ez a típusú ember vagyok, ezért jó, ha van a közelben nálam talpraesettebb személy, mint például a feleségem.

- Horváth Borbála -