Az utolsó utáni közös játék

Debrecen - Nem végzettség, érzékenység szükséges a méltó emlékállításhoz.

Nagy László Zsolt. Élt 30 évet. Igaz, a bő emberöltő alatt annyi létbundába bújt, mint mások 20-30 teljes élet alatt. Színész volt ugyanis. Jelentős: rá kellett figyelni akkor is, amikor jegesmedvejelmezben csupán keresztülsétált a színpadon. Csak aztán a szegedi zsinagógában egy román kisfiú szerepét magára gombolva felállt egy korlátra, „lezuhant a mélybe és Angyalka lett belőle”. Az esésig rendezői instrukciók vezérelték, aztán a jó Isten fogta kézen…

Igaz barátja, Kiss Gergely Máté ott volt vele, amikor hat éve a színpadon megállt a szíve. A Csokonai Színház művésze szombaton a Deszka Fesztivál közönségének mesélt „Bandikával” közös emlékeikről.

A monodráma izzó, humoros, megrendítő. Mindhárom jelző kiviláglik az első néhány percből. Kiss Gergely Máté lélekszakadva kiált mentőért, aztán énjét keresgetve, inkább másképp, showmanként kezdi el. A néző megérezheti, micsoda teher megtalálni a tisztán szóló hangnemet egy ilyen emlékállításhoz. A közönség és a művész között akkor kezd repedezni a fal, amikor utóbbi legyintve felvállalja a mű alkotásakor ránehezedő kételyeket, s jelzi: csak el szeretné mesélni az emlékeit, nem választ hozzá művészi formát. „Nincs is meg hozzá a végzettségem” – indokol, amin nem lehet nem nevetni, tudva, hogy e dráma a diplomamunkája a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos hallgatójának.

Egész nap Hamlet

De színésszé nem akkor válik az ember, amikor kibetűzi a pecséttel hitelesített könyvbe nyomott hivatásnevet. „Ahhoz le kell menni egy sötét, hónaljszagú pincébe” – avatott be az előadó, s a válltól vállig tartó személyes térben rekedve, a stúdiószínházban – ahol egy medvetalpnyi hely sincs szabadon – könnyű elképzelni, milyen reggeltől estig a természetes fénytől mentes színpadon vagy táncteremben „futni”. Így hívta a színész a folyamatot, ami a gondolattól, az alakítás vágyától a színpadig vezetett, azt, amellyel egy-egy szerepet kidolgoztak. Különösen szórakoztató volt a darab azon része, amelyben a debreceni teátrum tagja eljátssza az első belépést a művészbejárón, amely előtt jó ideig „hamubasült pogácsaként” megsemmisülve ücsörögtek barátjával a padon, s társul szegődött hozzájuk az esélytelenek nyugalma, a színházba lépőkhöz társított földöntúli tulajdonságok és a mindent felülíró vágy arra, hogy egész nap Hamletek lehessenek, meg Rómeók, szárnyalhassanak a színészettel.

Az alkotó két különleges „szereplő”, Antonin Artaud francia drámaíró, költő, színész és rendező, valamint Jerzy Grotowski Marian, a lengyel innovatív színházi rendező, mint első képzeletbeli mesterek említésével izgalmasan szövi a történetbe a folytonos megfelelési szándékot. Beszél arról, mennyire felnézett néhai barátjára, s felvillanó képeket kapunk arról, milyen gyermekkori élmények alapozzák meg a szabolcsi származású színész hozzáállását halálhoz, Istenhez.

A falon túl

A művet szépen épített szimbólumok erősítették. A nézőt és játszót elválasztó, rombolandó fal, rajta puha, elfolyó ajtó kilinccsel, megindított valamit belül, tudván, hogy Nagy László Zsolt a F. A. L. című darabban költözött át a túloldalra. Barátja azt mesélte: „Bandika tökéletesen haladt a koreográfiával, mert ő mindig mindent tudott, én meg sosem. Leesett a földre, nem kaptam el, leguggolt, aztán nem állt fel.”

A vizsgázó ezután kihúzta a takarásba, beszaladt a közönséghez, telefonok sora után sikerült elérni az édesanyját. A mentők aztán egy órán át küzdöttek Bandika életéért, hiába. Felidézte, ahogyan barátja édesanyjával együtt mentek a patológiára. Azt hittük, ezzel elértünk a legmegrázóbb jelenetig, de így folytatta: „Egy hét múlva gólyalábaztam Tokajban, ahol együtt ebédeltem fellépő idős asszonyokkal. Egyikük arccal belebukott a pörköltes tányérba, és lecsúszott a földre, én pedig, mint aki egész életében ezt csinálta, félretoltam a kétségbeesett társait, kihúztam az asztal alól, az aszfaltra fektettem és újraélesztettem. Azóta minden évben felhív, hogy megköszönje ez életét, és még neki sem tudom elmondani, hogy mire emlékeztet ezzel…”

Ezeknél a soroknál megbocsátom a színmű elején zavarónak tűnő hevességet, amitől azt gondoltam, már az első tíz percben lángol a játszó, és elemészti a tűz, fokozhatatlannak tűnt a játék. A dráma utolsó pillanataiban egyszerre csak megértem, hogy talán nem lehet másként. Kiss Gergely Máté nem játszott, élet-halál harcot vívott. Majd lekapcsolták a villanyt, a falra vetítettek egy korábbi közös jelenetet, és a színpadon csak Bandika maradt a tapssal szemben. Bár nem látszott, mert már Angyalka volt.

- Horváth Borbála -