A fagyos Hortobágy folyó szépsége a kényszermunkatábor „árnyékában”

Nádudvar - Ma már csak egy márványoszlop emlékezteti a Mihályhalma felé járókat az egykori táborra.

A Hortobágy, mint tájegység, mint település és mint Hortobágyi Nemzeti Park is ismert, a legtöbben azt is tudják, van Hortobágy nevű folyó is, ami a Kilenclyukú híd alatt folyik. Azt viszont már kevesebben, hogy a Hortobágy-Berettyó az ország legbonyolultabb vízgazdálkodási rendszere. Fő vízfolyásai a Hortobágy, a Keleti- és a Nyugati-főcsatorna.

A főcsatorna lényegében a Hortobágy folyó Ágota-halomtól délre eső, torkolatig terjedő alsó szakasza. Helyén a vízszabályozási munkálatok megkezdése előtt még a Berettyó vize folyt. A vízrendszer teljes hossza 167,3 kilométer, így nem csoda, ha rengeteg olyan területe van, ami az emberektől távol esik, így háborítatlan, már-már vadregényes. Ezekhez természetesen nehéz eljutni is, de vannak olyan szakaszai, mint a Nádudvar melletti egykori Mihályhalma mellett lévő, ahová egy darabon autóval, utána gyalogszerrel is elérhetünk. Ha fagyos az idő, akár tovább is lehet hajtani, de ha felenged a föld, akkor nem érdemes próbálkozni, mert hamar sárba ragadhat a kíváncsi turista. Arra is érdemes vigyázni, a nagy traktorok tarajosra vágják a földet, ami télen, s nyári nagy szárazságban kőkeményre mered, s így kárt tehet a kocsi alvázában, ezért is ajánlott inkább gyalog megközelíteni az egykori kényszermunkatábor szomszédságában folyó Hortobágyot, melyhez a mai napig hajtják a gulyákat itatni, ám ha haszonállatok nincsenek a közelben, akkor a területet a halban és környezetben is jelentős károkat okozó kormoránok uralják, aminek jól láthatóak a nyomai a fákon, talajon.

Kényszermunkatáborok mellett

Azt talán kevesen tudják, hogy Mihályhalma egyike volt az 1950-es években működő kényszermunkatáboroknak, melyeket főképp a Hortobágyon és a Nagykunság területén létesített az akkori politikai hatalom. Ennek állít emléket a telepesek.hu című projekt. „1950. június 23-án éjjel az Államvédelmi Hatóság, a rendőrség és a helyi hatóságok bevonásával, családok százait deportálta a jugoszláv határsáv falvaiból az Alföldre. A tehervagon-szerelvények − hatósági iratokban »telepeseknek« nevezett − emberrakományait a hortobágyi és nagykunsági puszták állami gazdaságainak kiürített és rendőri őrizet alá vont majorjaiba, jobbára istállókba, juhhodályokba szállásolták be, és a gazdaságokban kényszermunkára fogták. Az akció a koreai háború kirobbanását megelőző napra esett. Hét kényszermunka-tábor alapozódott meg ezekben a napokban Hortobágy és Nagykunság állami gazdaságainak területén. A júniusi deportálást 1953 áprilisáig még 45 kisebb-nagyobb kitelepítési hullám követte; részint a déli és nyugati határ mellékéről, részint városokból: Miskolcról, Szegedről, Kunmadarasról, Nagykanizsáról, Hatvanból és a határsávon kívüli falvakból is. 1952 végére további öt táborral egészült ki a rabgazdaságok rendszere” – olvasható a portálon, ahol Mihályhalmáról is részletesen megemlékeznek.

Borzas-Mihályfalva

„A borzasi tábort 1951–1952 fordulóján átköltöztették Nádudvar közelébe, a Hortobágyi ÁG Borzastól légvonalban mintegy nyolc kilométernyire fekvő mihályhalmi telepére. A rabok a telep központjában álló magtár melletti istállóba (»százas«) és két Borzasról átszállított, illetve újonnan épült barakkba költöztek. A létszám 480 fő körül stabilizálódva, Mihályhalmán lényegesen nem változott” – olvasható a Társadalmi Múzeum Alapítvány telepesek.hu oldalán. Mint írják: „A táborrendszer egészét tekintve, Borzas-Mihályhalma a közepes nagyságú táborok közé tartozott. Összetétele a csúcslétszám idejére vegyes képet mutatott: társadalmi státusok, nyelvi és etnikai kötődések sokféleségét egyesítette. Karakterét ugyanakkor mindvégig a svábok közössége határozta meg. A tábornak ez a jellegadó magva mindvégig maga mögött tudhatta az otthon maradt rokonság-szomszédság támogatását. A rendőrök hozzáállása a csomagküldéshez meglehetősen ambivalens volt: tiltották is, korlátozták is, engedték is, − többnyire szemet hunytak fölötte. A tábor működtethetősége ugyanis jórészt a sűrűn érkező csomagokon is múlott. A dél-baranyai falvak így jelentősen hozzájárultak a Borzas-Mihályhalma fenntartásához. Az élelmiszerszállítmányokra az őrök, sőt a gazdaság vezetősége is ráfűződött: a csomagok visszatartásán, dézsmálásán túl a rabok és őrzőik közötti ügyletekre is volt példa. (…)

A borzasi tábor az üzemegység gazdasági épületeivel együtt mára nyomtalanul eltűnt. Mihályhalma Nádudvartól mintegy tíz kilométernyire, megbízható aszfaltúton ma is felkereshető. A Borzasról áttelepített deportáltak első szálláshelye: a »százas« istálló felújítva és a magtár fehérlő épülete ma is áll. Közelében, a híd innenső oldalán, a kitelepítettek és utódaik a tábor emlékét megörökítő márványoszlopot emeltek” – olvasható a telepesek.hu mementója Mihályhalmáról.

HBN