"Minden szereplőmön keresztül magamról beszélek"

Debrecen - Fel kell oldódni a másikban ahhoz, hogy önmagunkkal harmóniába kerülhessünk. Interjú Kolozsi Angélával, Blattner Géza-díjas bábszínésszel, rendezővel.

Mindig mindenki játszik, még inkább játszmázik. Életek árán is ragaszkodunk magunk állította szabályokhoz, amik különben bármelyik pillanatban megváltoztathatók. Ha akarjuk, egy esélyből három lesz, mint a mesében. A Víg Kamaraszínházban kedden bemutatott A mindent látó királylány mesedarab főszereplője különös pályán lépdel – sasszemmel keresi párját, de fejüket vesztik a megtaláltak – míg végül Rézi belefárad a dobókocka szorongatásába és a kiskondás (a győztes kérő) szemében felfedez egy biztonságosabb birodalmat, mint, ami a tizenkét emeletes toronyból belátható. A szász-magyar népmeséből írt műben a társasjáték minden – díszletként is szolgáló – mezőjén őszintén sóhajthat, kuncoghat a különböző kapcsolatokban, szerepekben edződött felnőtt néző és jól szórakozhat a gyerek.

Mennyire lehet tudatos cél az alkotófolyamat elején, hogy a család minden tagját megérintsék a látottak?

Kolozsi Angéla: Már a darabválasztásnál eldől, hogy tud-e ilyen lenni egy mű. Ha valami okosan, érzékenyen, sokrétűen van megírva, akkor csak követni kell a benne lévő kapcsolatrendszereket. Ilyet találni és írni viszont nehéz. A mindentlátó királylány kapcsán hamar megképződött bennem a forma, mert ennek a mesének a színpadra állítására évek óta vágytam és vezetett Gimesi Dóra író, dramaturg erős, átgondolt szövegkönyve is.

A felnőttek mélyen megértik a jelenetet, amelyben karfás fotellé válik a férfi (Csillag Botond) a fáradt nő (Csillag Panni számára), vagy felismerik egójukat abban, amelyben a bármilyen kívánságot teljesítő aranyhalnak visszakérdez a kiskondás:„Nem három jár?” De vajon a gyerekek tapasztalati hiányok okán felfogják?

Kolozsi Angéla: A felsoroltakat a négyéves még nem úgy fogadja be, mint egy felnőtt, de sok olyan jelenet van, amit nem értelemből, hanem érzelemből megérthet a kisgyerek. Ha egy konfliktushelyzet igaz, akkor a kicsik szívébe is eljut. Ez azért fontos, mert egy csomagban adunk át valamit, amiből mindenki kicsemegézheti a magáét. Úgy érzem, hogy sikerült olyan nyelvet találnunk, amiben nem választjuk el élesen a felnőtteknek és külön a gyerekeknek szóló szimbólumrendszert, hanem a teljes közönség ugyanazt kapja, miközben mindenki annyit ért meg belőle, amennyit az életkora és tapasztalata enged.

Nagy felelőssége van annak, aki gyermekeknek készít művészeti alkotást. Mik a főbb szempontok, amikor ilyen munkába kezd?

Kolozsi Angéla: Központi problémát, mondanivalót keresek, amivel valamilyen formában azonosulni tudnak. Fontos, hogy a téma érdekeljen engem és érintett legyek, mert arról tudok őszintén „beszélni”. Alkotás közben nem a gyerekekre, inkább a helyzetek kibontására gondolok folyamatosan. Ha megvan a központi konfliktus, minden szereplő, a kapcsolatrendszerük és az, hogy hogyan jutnak el A-ból B-be, akkor a megszületett történetet átfordítom az irodalom vagy a színház nyelvére. Ekkor szempont, hogy értsék a kisebbek is.

A könyvében a főszereplő kis­iskolás Emília olyan válaszokat kap a problémái kapcsán a borostás „védőangyaltól”, Körmöczi Györgytől, amelyek nem kicsinylik le a problémát. Érzek ebben szülőnevelő szándékot. Örömmel vagy elutasítással fogadják a szülők a művészeti alkotásokba bújtatott jó tanácsokat?

Kolozsi Angéla: A könyvvel kapcsolatban eddig csupa pozitív visszajelzést kaptam, pedig főként önszórakoztatásból találtam ki. Nincs bennem semminemű szülőnevelő szándék. Ha ilyesmi sejlik ki az írásomból, annak az az egy oka lehet, hogy felnőtt ember vagyok és lehetnék akár szülő is. Az önreflexió bukkanhat fel időnként a mesémben. Minden szereplőmön keresztül magamról beszélek. Sosem a tanulságra, inkább az „aha-élményre” hajtok. Ez lehet ismerős, megrázó vagy segítő, amivel ki tudom húzni magam valamiféle mélypontról.

Miért épp a mese műfaját és a bábszínészetet választotta?

Kolozsi Angéla: Nem volt tudatos választás, többször megpróbáltam a színművészeti felvételit. Közben teljesen véletlenül elszegődtem a Budapest Bábszínházba súgónak. Három éve dolgoztam ott, amikor beindult a bábszínész-képző. Jelentkeztem, felvettek és ezzel párhuzamosan a Nemzeti Színiakadémiára is. Egy nyarat vacilláltam, s arra jutottam, hogy nem vagyok elég jó az élő színpadra, míg emitt otthonosabban mozgok, majd takar a paraván. Tiszta megalkuvás volt részemről. Ehhez képest a mögöttem lévő 34 előadásból kétszer találkoztam paravánnal. A kortárs bábművészet már nem takarás-központú. Ami pedig megalkuvás volt két évtizede, az ma már valódi szenvedély.

Hogyan viszonyulnak a színészek egy mesedarabbeli szerephez?

Kolozsi Angéla: Elsősorban bábszínészekkel dolgozom, akiknek nem újdonság, hogy gyerekek előtt lépnek fel. Ez az első nagy színházas élményem.

A most beálló két friss szereplőnél (Bicskei István és Horváth Zita) az első perctől azt éreztem, hogy teljes erőbedobással, színészi hittel, energiával játszottak az előadásban. Akkor is pontosak voltak, amikor azt kértem, hogy csak egy kis technikai lejárás legyen az adott próbán. Csodásan működtek.

- Horváth Borbála -