Csillogó diplomák

Egyetemeken, főiskolákon ilyenkor, közeledve a szeptemberi tanévnyitó ünnepségekhez, a rektori és a főigazgatói hivatalokban gondosan készítik elő azokat az okleveleket, amelyeket az intézményben 50, 60, 65, 70 évvel ezelőtt végzett egykori hallgatók kaphatnak: az arany-, gyémánt-, vas- és rubindiplomákat. Csermely Tibor jegyzete.Nem különösen kimagasló teljesítményeket elismerő kitüntetések ezek, „csak” amolyan emlékjelek; egy hosszú élet s befutott pálya minden örömének és fájdalmának, minden sikerének és kudarcának években mérhető, csillogó dokumentumai. Az átadási ünnepségeken az intézmények szónokai mindig tiszteletet parancsoló, meleg szavakkal idézik fel az elmúlt évek küzdelmes, de sikeres tapasztalatait, megdicsérve és sokszorosan megköszönve az áldozatos szolgálatukat.

Akik ma 50, 60 vagy több esztendőnek az emlékeit felidézik, igencsak „megjárták a hadak útját”. A pedagóguspályára készülőknek, kikerülve az iskolákba, hamarosan be kellett látniuk, hogy nem csak felelősségteljes állást kell betölteniük, hanem hivatásként megélt szolgálat vár rájuk. Egyszerre szembesültek a pedagógiai és szakmai feladatok kihívásaival, a tantestületek kollegiális közösségeivel, a szűkebb társadalmi környezet, különösen a gyermekek szüleinek igényeivel, de a politikai küzdelmeknek a nevelésben és az emberformálásban gyakran ellentmondásos elvárásaival is. Az oktató-nevelő munkán túl egy-egy település társadalmi közéletének első számú letéteményesei voltak. A dolgozók iskoláiban segítették pótolni a felnőttek műveltségbeli hiányosságait. Ott voltak a helyi tanácsokban, önkormányzatokban, hiszen igényelték jelenlétüket, amikor döntéseket kellett hozniuk a testületeknek. Népművelési előadásokat tartottak, irodalmi, történelmi, természettudományos, erkölcs-illemtani és más témákból. Házigazdái voltak a ’60-as, ’70-es években az író–olvasó-találkozóknak, ahol a kortárs irodalom főleg helyi képviselőivel találkozhattak az olvasók. Gondozták, gyarapították az iskolai és községi könyvtárakat, szerveztek olvasóköröket, szívügyüknek tekintették a fiatalok olvasóvá nevelését. Szakköröket működtettek, szavalóversenyeket, szaktárgyi vetélkedőket kezdeményeztek, zenei, képzőművészeti programokra toboroztak, énekkarokat vezettek, ha kellett, színházat csináltak, ünnepélyeket rendeztek, s mindezzel tanítványaik érzelmi, hazafias és lelki nevelését szolgálták. Irányították és végezték nemcsak az iskolások testnevelését, hanem a lakóhely sportéletét is, szereztek dicsőséget sportegyesületeknek, neveltek tehetséges fiatalokból érmeket szerző sportolókat. S mindeközben tanultak, újabb diplomákat szereztek, szakmai munkaközösségekben kamatoztatták gyakorlati tapasztalataikat.

Kezdetben ők voltak a legifjabbak a tantestületekben, akiket az idősebb, tapasztaltabb kollégák terelgettek. Azután eltelt néhány év, és egyszer csak azt vették észre, hogy egyre gyűlnek az élmények, tapasztalatok, emlékek, a világ dolgait kutató diákok kérdései. És egyre gyakrabban felvillan a múltról egy-egy jellegzetes hangsúly, egy vidám, vagy éppen riadt tekintet, egy el nem felejthető mondat. Közben felnevelték és pályára állították gyermekeiket, bábáskodtak az unokák körül, és sokan már dédunokáiknak örülnek. Megélték a politikai küzdelmeket, részesei, többnyire tevékeny munkálói voltak a társadalmi átalakulásoknak, a világnézeti és tantervi változásoknak, de a sokszor nehezen eligazodó, az igényeket és elvárásokat gyakran váltogató valóságban igyekeztek az „ahogy lehet” szellemében a lelkiismeretük szerint cselekedni. Okosan megvédeni Váci Mihályt, amikor az Ave Mária című verse miatt klerikalizmussal vádolták meg; helyére igazítani Arany János A fülemile című versének két „összehorgoló” gazdáját, akikből a falusi osztályharc szellemében két kulákot vizionált a korabeli tankönyvi magyarázat; és hogy János vitéz és Iluska Tündérország boldog fejedelmei maradtak, s nem mentek haza téeszt szervezni, bármennyire is ez „a boldogulás útja”.

Az évek távolából mára különös erővel ragyognak fel a sikeres, boldog élmények: a jól sikerült tanítási órák hangulata, a kedves és ragaszkodó osztályok emlékei, a jól megoldott emberi és pedagógiai konfliktusok sikerei, a megküzdött, de máig megmaradt barátságok jutalma. És egyre ragyogóbbakká lesznek a kiosztásra váró diplomák, amelyek elfedik a bajokat, nehézségeket, de felerősítik az örömteli csillogásokat, hogy a kitüntetett kollégák velem együtt „csak a derű óráit számolhassák”, hiszen én is beállok a sorba, ahol a gyémántdiplomákat osztják.

A szerző magyar–történelem szakos nyugalmazott tanár, főiskolai oktató.