Nem igaz, hogy az „átlag” kultúraellenes!

Debrecen - Interjú Imre László irodalomtörténésszel, Debrecen díszpolgárával.

Imre László szerint végzetes következményi lehetnek annak, ha nem változik a tanárok megbecsülése.

Egyre kevesebb kiválóság választja a tanári pályát, márpedig a pedagógia minőségének leromlása a mohácsi vésszel felérő erkölcsi, szellemi hanyatláshoz vezethet, miközben az európai versenyképességről „szavalunk”. Egyebek mellett ezen félelmének is hangot adott interjúnkban Imre László irodalomtörténész, aki április óta immár a cívisváros díszpolgára.

2013-as akadémiai székfoglaló beszédében a szellemtörténet és a nemzeti önszemlélet kérdései mentén arról értekezett, hogy a magyar irodalom legfőbb gondolkodói hogyan próbálják megtalálni az arany középutat a kishitűség és a hangoskodó magyarkodás között. Önnek melyik álláspont a szimpatikusabb?

Imre László: Történelmi tapasztalat, hogy a hangoskodó öndicséret okozott több bajt. Kossuth például az ország lakosságának felét kitevő nem magyar ajkú lakosságnak a problémáját azzal intézte el, hogy örüljenek, ha magyarrá válhatnak. (Ilyesmit a romániai magyar kisebbségnek is mondtak: örüljenek, hogy románná lehetnek.) A túlzott nemzeti büszkeség és elbizakodottság, a nemzetiségek lekezelése is hozzájárult a trianoni döntésekhez. A korrektség, a szerénység, a megbízható partnerség képessége viszont sok siker biztosítója lehet.

Célzatos volt, hogy éppen akkor kezdett foglalkozni a témával, amikor a közbeszédben egyre népszerűbb lett a „magyarság” hangoztatása?

Imre László: Igen, valószínűleg. De már korábban is írtam ilyesmiről. S talán az én nemzedékemnek sokféle élménye is közrejátszott ebben. Tízéves voltam, amikor az Aranycsapat a futball világbajnokság berni döntőjében kikapott a sokkal gyengébb NSZK-tól, főképpen az elbizakodottsága miatt. Ezt Buzánszky Jenő is megerősítette nekem.

Székfoglalójában arról is beszélt, hogy egyszerre érvényesül az etnikai reneszánsz és az univerzalizmus. Az európai kultúrtörténetet jól ismerő irodalomtörténész szemével hogyan látja az Európai Unió jövőjét, fennmaradásának esélyeit? Jól teszi-e Magyarország, hogy ehhez a közösséghez tartozik?

Imre László: Nemigen lehet máshova tartozni, mint az Unióhoz. Más kérdés, hogy nem kellett volna illúziókkal indulni. A rendszerváltáskor a többség azt hitte, hogy egy-két éven belül olyan jólét lesz itt, mint Ausztriában vagy Svájcban. Valójában előre látható volt, hogy a nyugati országokat a jóindulat mellett anyagi érdekek is vezetik, fejlett, versenyképes magyar ipart nem fognak támogatni.

Ön szerint túlzás-e elvárni a mindenkori oktatási rendszertől, hogy a diplomások tisztában legyenek a magyar és a világirodalom, a képző és zeneművészet legnagyobbjainak alkotásaival? Mivé változott, változik a művelt ember fogalma?

Imre László: Ha az általános műveltség része, hogy tudjam Németország folyóinak nevét, vagy az emlősök és kétéltűek rendjének jellemzőit, akkor ennek a műveltségnek része Goethe és Tolsztoj is. Az irodalomtanítás plusz értéke, hogy az egyéniség egészére, a személyiség fejlődésére hat, történelmi helyzeteket, családi, emberi, lélektani dilemmákat illusztrál. A nagy remekművekből ismerhetők meg az érzelmi, az erkölcsi élet titkai és törvényszerűségei. És nem igaz, hogy ez a többség számára érthetetlen. Több mint 40 éve vesekő operáció miatt feküdtem a kórteremben, s reggel, amikor jöttek a takarítónők, az előző esti tévéműsorról beszélgettek. Ez éppen a Hamlet volt, és meggyőződtem, hogy értették, sőt érdekesnek találták. Azóta nem hiszem, hogy csak szappanoperákat és krimiket szabad „nyomni” a televízióban.

Mi a véleménye a mai magyar kortárs irodalomról? Kik a kedvenc szerzői?

Imre László: Egyetemi hallgató korom óta (tehát a 60-as évektől) írok irodalmi kritikákat, tanulmányokat sokakról, Zalán Tibortól Borbély Szilárdig, ámde egyre ritkábban. Legtöbbször talán Jókai Annáról és Esterházy Péterről. De hogy kiről, ez nem csak választás, hanem lehetőség dolga is volt. Esterházy azért tart számon „jó emberei” között, mert úgymond „Keleten” én fogadtam el őt először. (Ez több mint harminc évvel ezelőtti állapotokra vonatkozik.) Amikor a debreceni Alföld című folyóirat rovatvezetője voltam, szorosabban figyeltem az akkori irodalomra, ma kevésbé. Ha valaki a XIX. századról írja disszertációit, könyveit, akkor egy sereg megbízást kap ilyen tárgykörben, tehát kevesebb ideje marad szabad olvasgatásra.

Csak három könyvet vihetne egy lakatlan szigetre. Melyek lennének azok?

Imre László: Jól nevelt riportalany valószínűleg nem mond olyat, hogy ezt a kérdést nem szereti. Tehát válaszolok: Arany, Németh László, Tolsztoj. Nemcsak zseniális írók, de sokat köszönhetek nekik. Bár vallásos szellemben nevelkedtem, mégis a Háború és béke döbbentett rá arra, hogy mi a kereszténység lényege.

Arany és Németh László pedig arra a nemzeti önszemléletre tanított meg, melyről fentebb szóltam.

1992 és 1996 között a Helsinki Egyetemen tanított. Hogyan került kapcsolatba északi nyelvrokonainkkal, mit oktatott ott?

Imre László: Pályázni lehetett vendégtanárságra, s rábeszéltek. Ottani magyar szakosoknak tanítottam magyar irodalomtörténetet a kezdetektől Tandoriig. Itt hasznát láttam annak a szakmai szétszórtságomnak, hogy Bessenyei Györgytől Krasznahorkaiig sok-sok korról és szerzőről írtam. Megszerettem a finn tanítványaimat, bár idegenkedvbe fogadták a magyar patetikus, „mártírkodó” hazafiságot. Visszafogott patriotizmusuk kevés szóval, de sok áldozatvállalással, munkaszeretettel, takarékossággal, megbízható gazdasági partnerséggel virágoztatta fel Finnországot.

Hogyan változott az elmúlt évtizedekben a magyar diákok irodalomhoz kötődő viszonya? Mennyiben kellett másképp tanítani a 70-es, 80-as években?

Imre László: Minden korszakban másképp kell tanítani, illetve ha akarnánk sem tudnánk másképp tenni. Tény, hogy évtizedekkel ezelőtt nagyobb alapolvasottsággal érkeztek az érettségizettek. Ez állítólag világtendencia. De lehet, hogy a középiskolából eleve gyengébb felkészültséggel érkeznek, ami más tárgyak esetében is észlelhető. Lehet, hogy a pedagógus társadalom szintje sem emelkedik. Nyilván a fizetések miatt is egyre kevesebb középiskolai kiválóság választja a tanári pályát. Ez pedig olyan erkölcsi és szellemi hanyatláshoz vezethet (miközben folyton az európai versenyképességről „szavalunk”), ami több mohácsi katasztrófával ér fel.

Tudatosan alakult ez így?

Imre László: Kezdetben bizonyosan. A szocialista korszak elején hangoztatták is a fizikai munkát végzők vezető szerepét, később ez az értelmiség ellenesség enyhült, de pénz sosem jutott a pedagógus fizetések emelésére. A jó szándék azután is meg lehetett, de mit ért, ha valamit mindig ez elé helyeztek.

Az elmúlt években divatba jött a rap és a slam poetry. Mit szól ezekhez az új típusú verses formákhoz? Ezeket is lehet irodalmi alkotásként értelmezni?

Imre László: Azt hiszem, igen. De a sorsuk akkor dől el, ha kiforrják magukat. Minden avantgard mechanizmus ez: a kezdet a meglepetés, a sokkolás, aztán olyan tartalmak bontakoznak ki, amelyek éretté teszik a megszólalást. De bizony ezt a „klasszicizálódás”-t már magam aligha érem meg.

Mit szól a Klinika és a Kenézy Kórház összevonásához?

Imre László: Keveset tudok róla, hozzáértő meg végleg nem vagyok. De őszintén szólva emlékszem, hogy a 90-es évek végén hogyan harangozták be az integrációt. Hogy micsoda megtakarítások várhatók az összevonásokból. Ezzel szemben a kémiát ma is külön oktatják a TTK-n, az orvosin és az agrártudományi központban. Valószínűleg helyesen, hiszen mindenhol másképpen kell előadni, de az ígéret, a kulcsszó az összevonás volt. Ez nem azt jelenti, hogy az egész akkori integráció kudarc kenne, hiszen történetileg ez a helyes formáció, s az egyesített egyetem presztízse és gazdasági ereje is megnőtt.

- Orosz Csaba -