Vendégjegyzet: Feltűnés nélkül

Kamaszként láttam először a Segítség, felnőttem! című filmet, amiben Josh (Tom Hanks) gyermeki lelke egy csoda folytán felnőtt testbe költözik és egy játékgyárban „játékosként” dolgozik. Magam is sokat álmodoztam arról, hogy a játék legyen a munkám. Valóra vált. A fizetésem egy részét azért kapom, hogy játsszak azokkal a gyermekekkel, akiket a debreceni, vagy a mátészalkai tanulási képességet vizsgáló bizottság autista csoportomba irányít. Kovács Róbert jegyzete.

El tudom képzelni, hogy autista gyermeket nevelő szülők gyakran álmodoznak csodáról, ami egy varázsütésre eltüntetné az autizmust. Filmbelihez hasonlóak ritkán teljesülnek. Én már azt is akként venném, ha az összes autizmussal élő gyermek magas színvonalú fejlesztést kapna szeptembertől. Ezek a szülők nagyon egyszerű dolgokra vágynak: az anyuka szeretne kislányával feltűnés nélkül bevásárolni hétvégére, az apuka kisfiával szeretne elmenni a kézilabdameccsre, a tesó szeretné öccsét levinni a grundra. Ezek többnyire teljesíthető kívánságok, ha szakembertől idejében kérnek segítséget.

Ismerek szülőket, akik inkább nem mennek ki a játszótérre, hogy autista gyermekük ne keltsen feltűnést kirívó viselkedésével, ne legyen céltáblája bámuló, furcsálló tekinteteknek. Viszont ez így rossz irányba viszi a fejlődést. Elárulom nekik, hogy a problémás viselkedésekre egyik legjobb autizmusspecifikus módszer: a megelőzés.

Az Egyesült Államokban a nemrégiben a repülőről leszállított 15 éves, magasan funkcionáló autista lány kisgyermekkorában jó fejlesztést kaphatott, mivel az anyukája elmondása szerint csak a meleg étel hiánya eredményezte a pilóta döntését. Én a pedagógusa helyében több „tanórát” fordítottam volna a dühkitörések okának csökkentésére, amivel elkerülhető lett volna az a kellemetlen incidens – főleg tudván azt, hogy gyakran repülnek. A kényszerleszállást követő napon kolléganőmmel (aki egyben a feleségem) és négy autista nebulónkkal felszálltam a kölni repülőre, majd a Solingenbe tartó vonatra. Három feledhetetlen napot töltöttünk a comeniusos partneriskolánknál. A programokat úgy terveztük meg, hogy bármelyik kisiskolás kedvét lelte volna bennük, kivéve talán a matekórát – amit egyébként a mi srácaink különösen szeretnek. Bekapcsolódtunk a német tanulók matek- és tesiórájába. Voltunk egy solingeni ollógyári múzeumban, a kölni csokimúzeumban és a dómban. A dóm déli tornyában lévő 533 lépcsőfok megmászása még nekem is kihívást jelentett. Feltűnés nélkül közlekedtek. Úgy viselkedtek, mint a „normál” 8–10 évesek: mosolyogtak, elfáradtak, ámulatba estek, néha nyafogtak, meglepődtek. Ami kisebb feltűnést kelthetett, az a nyakukban lévő „napirend” füzetük, ami tartalmazta az elérhetőségeinket is gond esetére. Ehhez az utazáshoz a Tempus Közalapítvány adta a „szárnyakat”. A pályázatunkban a tanulók mobilitása nem volt kötelező elem. Azonban úgy gondoltam, ha már a projektünk címe „Az autizmussal élő gyermekek problémás viselkedésének kezelése”, akkor a munkámat és a gyerekeket azáltal tudom felmérni, a szüleiknek bizonyítani, ha a valódi életben, éles helyzetekben teszteljük magunkat. Ezt óriási teljesítményként könyvelem el.

Büszke vagyok arra, hogy idáig eljutottak a nebulóim és mindezt meg tudtam teremteni. Hiszem, hogy erre az útra egész életükben emlékezni fognak. Ez jó gyakorlatként példa lehet pedagógusoknak és szülőknek egyaránt. Az autizmusban a „csodát” hosszú, jól tervezett, kitartó munkával lehet elérni. Fontosnak tartom, hogy a társadalom jobban megismerje az autizmust. A szülőknek pedig ismételten azt tanácsolom, hogy idejekorán forduljanak szakemberhez annak érdekében, hogy autista gyermekük minél önállóbb felnőtt életet élhessen.

- Kovács Róbert -

Szerzőnk autizmus szakos gyógypedagógus, a Nyírbátori Éltes Mátyás Általános Iskola, Speciális Szakiskola, Gyermek­otthon és Kollégium pedagógusa