Soha ne mondj búcsút az éneklésnek!

Debrecen - A megalakulása 25. évfordulóját ünneplő Sol Oriens kórus karnagyával és két tagjával beszélgettünk.

– Amikor egy próbán a mi szólamunk hosszabb szünetére utalva Saci azt mondta, hogy „a tenor itt ugrik”, mind a hatan felugrottunk a helyünkről. Látnivaló, hogy egyikünk sem normális – nevetett az általa hozott példán dr. Fehér Tibor, a kórus egyik alapító tagja. Ezzel illusztrálta a csapat jellemző tulajdonságát: a humorra való fogékonyságot.

Négyen beszélgettünk: Deményi Sarolta karvezető mellett az egyik legfiatalabb kórustag, a húszas évei elején járó Kolozsvári Anett, valamint Fehér Tibor volt a Napló vendége. Kiderült persze, hogy van komoly arcuk is, amikor csak egymás rezdüléseire és a műre koncentrálnak. Ennek köszönhetők a versenysikereik, amivel gyakran a karvezetőt is meglepik.

Az első számú összetartó erő

Deményi Sarolta bevallja, nincs könnyű dolga a fecsegő, poénkodó társasággal. „Egy mű elemzése vagy éneklése közben néha érzem, hogy születőben van egy áhítatos pillanat, meg akarok fogalmazni egy gondolatot, s elkezdem valami patetikus töltettel, de egy poén szétvágja az egészet. Nem tudom azt a pillanatot visszahozni. Próbán sokszor vagyok elégedetlen a hangzással is, de aztán a pódiumon úgy összeszedi magát a kórus, hogy legtöbbször én is csak ámulok, hol bujkált bennük ez a minőség! Mondtam már, ha nekem fellépés előtt legalább egyszer megmutatnák, mi van bennük, nyugodtabban aludnék” – nevetnek együtt, mert mégis nagy öröm, hogy mindez nem fordítva történik.

A siker ugyanis az első számú összetartó erő. Nem véletlen, hogy amikor Tibor visszaidézte a spanyolországi Torreviejában 1999-ben aratott győzelmet (a világ minden részéről érkezett kiváló kórusok között lettek a legjobbak), elszorult a torka.

A kórus az élete meghatározó fejezete. A többi énekes sem mondhat mást, hiszen hetente kétszer két órát vannak együtt, plusz a gyakori fellépések, olykor utazások, versenyek, amelyek előtt külön felkészülési próbákat tartanak.

– Akinek a családja ezt nem fogadja el, az hosszú távon nem is tud megmaradni – állítja a karvezető, akit Anett és Tibor is Sacinak szólít. A viszony láthatóan baráti, jele sincs alá-fölé rendeltségnek, sőt, Saci egy alkalommal így fogalmaz „… ha a kórus továbbra is velem képzeli el a jövőt”. Ehhez tudni kell, hogy nem együtt indultak, hanem 1995 végén hívták meg az énekkar élére, amikor az előző karvezető irányt váltott, és maga helyett Deményi Saroltát ajánlotta.

Felszabadítani a lelket

Tibor szerint az ezt követő hét év volt a kórus eddigi fénykora. Ezalatt két egymást követő Bartók-versenyen nyertek ezüstérmet, amivel beírták magukat az élvonalba, a szakma megjegyezte a Sol Oriens nevet.

Adódik a kérdés, miként lehetséges ez a laza próbafegyelem mellett. Válaszul Tibor riasztó emlékként idéz olyan karnagyokat, akiknél pisszenni sem volt szabad, és három perc késés miatt már görcsbe rándult gyomorral osontak a helyükre. Ez Sacinak sem tetszik, azt mondja, az éneklésben fel kell szabadítani a lelket, és az csak nyugodt, laza testben végezhető. Képtelenség, hogy valakit gyötörjenek az énekléssel. Az vagy jön és jólesik, vagy nem – magyarázza.

Anett megjegyzi, hogy a próbára mindenki munka után érkezik, kell a lazítás, így hát valóban előfordulhat, hogy fél óra nem énekléssel telik el.

Kiderül lassan az is, miért fecsegő a társaság: mert a két órába nem tervezhetnek szünetet, mint a korábbi próbahelyeken, mialatt megbeszélhetnék, kinek, hogy van a gyereke, mit rendeljenek a katalógusból stb. – ugyanis az Újkerti Közösségi Házat este nyolckor bezárják, menni kell.

Akiknek nem sürgős haza rohanni, azok néha beülnek még valahová beszélgetni. A Sol Oriens tehát nem csak az éneklésről szól. Család a család mellett, vagy olykor helyette. Akár külön kis társaságok alakulnak, de nem a többiek ellenében – magyarázzák.

A kérdésre, hogy vajon együtt maradnának-e pusztán az éneklés öröméért fellépések nélkül is, Anett egyértelmű választ ad: Fontos megmutatni a közönségnek, hogy mit szeretek, mit tudok magas színvonalon csinálni. Tibor egyetért, és azzal egészíti ki, hogy neki nagyobb élmény az éneklés, mint mások előadásának hallgatása. Állítja: ha nem lennének fellépések, szétszéledne a társaság. Néha sürgetik is, hogy legyen minél több lehetőségük a bemutatkozásra.

A megbékítő találkozás

Sacinál hangsúlyos a próbaélmény. Nem a művel való ismerkedés fázisát, hanem azt a szakaszt említi, amikor kezd összeállni a még alaktalan darab. – Formázni, beszélni róla, gyönyörűség. Megismerkedni a szerzővel, a szöveg jelentésével, analizálni, választ keresni a miértekre! A közönség erről nem tud semmit, a legtöbb ember általában egyszer hallja az előadást. Ez az öröm csak az alkotóknak adatik meg! – mondja lelkesen.

Zongoraművésznek készült, és semmi nem állta útját, ő mégis a Zeneakadémián akart tanulni, ahová viszont középiskolai énektanár és karvezető szakra vették fel. Párkai István Liszt Ferenc Kamarakórusával bejárta a világot, s „megfertőződött” a szöveges zenével. Szeretett volna tanítani, de pályakezdőként csak óraadásra kapott ajánlatot, így főállásban a Kodály Kórus tagja lett. Tíz hónapos volt a második fia, amikor megkeresték, hogy jelentkezzen a Debrecenben Karasszon Dezső orgonaművész által szervezett egyházzenei szakra, az akkreditációhoz ugyanis szükség volt kellő számú hallgatóra. Természetesen igent mondott, folytatta a tanulást.

– Nagyon szerettem a Zeneakadémiát, az ötödévet végig sírtam, amiért vissza kell jönnöm Debrecenbe. Igazán csak azóta érzem magam itt újra jól, amióta találkoztam a Sol Orienssel. Hiányzott az alkotó munka, hogy együtt kibogozzuk, gyurmázzuk a zenét, amiből végül megszületik valami csoda. Remek emberekkel ismerkedtem meg, akik sok másban is kiemelkednek. A saját szakmájában szinte mindenki magas színvonalon teljesít, és ezt akarja a hobbiként művelt éneklésben is. Nem örülnek, ha könnyebb, egyszerűbb darabbal jövök elő. Szeretik a kihívásokat, és elvárják, hogy eleget tegyek ennek az igényüknek. Persze, ami előny, az hátrány is: külföldi ösztöndíj vagy kutatómunka miatt néha fél évre, egy évre elköszönnek, és sajnos, kevesen térnek vissza. Mindenkit azzal engedek el, hogy „Sose hagyd abba az éneklést”!

Az a bizonyos mozdonyfüst

A darabválasztás a karvezető feladata, ami annak idején viszonylag felkészületlenül érte. Nem tartozott a kottagyűjtögetők közé.

– Amikor átvettem a kórust, annyit tudtam, hogy van egy egyiptomi meghívásuk. Innen-onnan szedegettem össze a műveket. Egy ideig a versenyekre való készülés határozta meg a választásunkat, s csak fokozatosan alakult ki a repertoárunk. A Bartók-versenyre például csak kortársat lehet vinni. Az egyházzenei végzettségem is befolyásolta később a darabválasztásaimat. Igaz, zeneileg, kottaolvasás szempontjából Orlandus Lassus kicsit egyszerűbb, mint Orbán György, Csemiczky Miklós vagy Vajda János darabjai, amelyekben minden hangért meg kell dolgozni. Lassusnál végtelen egyszerű a szólamok dallama, de ami összességében kijön, az csodálatos. A kórus azonban nem ehhez volt szokva. Akkor páran el is hagytak minket. Pedig a világnézetnek ehhez nincs köze, mindenkinek lehet bármilyen meggyőződése, sosem feszegetjük. Tény, hogy adott darabok esetén beszélek a szöveg jelentéséről, a mű tartalmáról, és fontosnak gondolom, hogy azt közvetítsük. Lehet hitelesen énekelni anélkül is, hogy valaki azonosulna a mondanivalóval – magyarázott lendületesen a karvezető, és már kapcsolódott is a határozott véleményével Tibor: – A repertoárunknak komoly erénye, hogy mindent énekelünk. Kialakult viszont a saját stílusunk, amiből nem esik jól kilépni. Van olyan spirituálé, amit képtelenek vagyunk a kívánt ritmussal vagy ihletettséggel énekelni. Mondjuk is Sacinak, amikor már az első próba során kiderül, hogy nem megy, ő mégis ragaszkodik hozzá. Más műveknél pedig, legyen az akár nehéz, kortárs darab, van úgy, hogy rögtön az elején szárnyalunk. De így lettünk sokoldalúak – teszi hozzá mégis, némi elfogadással. Kérdésemre, hogy ő mióta és miért énekel, a Moldova-regény címével válaszol: Akit a mozdony füstje megcsapott. A zene gyermekkorában elragadta, és nem tud szabadulni tőle. Zongorázni tanult, szolfézsórán gyakran dicsérték, milyen jó hangja van. Az édesanyja szívesen látta volna operaszínpadon, de ő – mint mondja – nem érzett ehhez elhivatottságot, és kedve sem lett volna estéről estére ugyanazt énekelni. Az orvosira jelentkezett, ma is ez a foglalkozása. Fiatalon hat évig diszkót is csinált. Jóval később, egy családi szalonnasütésnél dalolgatva a sógornője jegyezte meg újra, milyen jó hangja van. 1983-ban lépett be a Maróthi-kórusba, s két hónap múlva már az utazó keretbe tartozott. Kolozsvári Anett zenei általánosba járt, számára az éneklés a létezés természetes része volt, sőt, kilenc évig fuvolázni is tanult. De komolyabb énekkari kötődése csak az Ady-gimnáziumban, Kerekes Rita tanárnőnek köszönhetően alakult ki. Az érettségit követő pár év múlva hiányérzete támadt, a Sol Oriens pedig tárt karokkal fogadta. Főállásban egy telemarketinges osztályon dolgozik.

A karvezető büszke rá, hogy Anett velük énekel, mert a kórusból egyre inkább hiányoznak a fiatalok. Ez a vállalás áldozatokkal jár, időt, fáradságot kell befektetni, hogy élményt adjon – mondják. Tibor emlékeztet, mit meg nem tettek például a Bartók-versenyre készülve! – Ellógtunk a munkából kipróbálni a Bartók Termet, hogyan kell majd énekelni benne! Sokszor naponta volt próbánk, és hét végén is találkoztunk.

Saci bólogat, de utal a megváltozott körülményekre, miszerint ma válogathatnak a fiatalok a jobbnál jobb programok között, másrészt, aki dolgozik, sokkal kimerültebb munka után, mint harminc évvel ezelőtt. „Nekünk ez volt a mindenünk, ha kellett, a szülők vigyáztak a gyerekekre, csak mehessünk!” – hozza a saját példáját, hozzátéve, a válság a kultúrát sem hagyja érintetlenül, stresszesebbek a munkahelyek, és persze öregedve talán csökken a lelkesedés is. Ráadásul minden kórus életében vannak hullámvölgyek – érvel vidáman, mert ezek azért nem drámai szavak. Anett, aki több mint egy éve van köztük, állítja, hogy szívvel-lélekkel csinálnak mindent, őt nagyon hamar befogadták, nem is érzi a jellemzően nagy korkülönbséget.

Semmi nem szegi kedvüket

– A Sol Oriens összetartó, bulizós társaság. Az utóbbi azt jelenti, hogy évente egyszer, az adventi vagy évadzáró koncert után nagy, közös vacsorát rendezünk, jót mulatunk – tér vissza Tibor az együttlétek örömének hangsúlyozására. Az ő ötlete volt, hogy a 25. évüket ünneplő jubileumi koncerten 25 forint legyen a belépő. Támogató jegyeket persze bárki vásárolhat, és jól is jön a bevétel, mert erre az alkalomra kaptak ugyan 300 ezer forintot a Nemzeti Kulturális Alap pályázatán, de a kész műsor ellenére a harmadik CD-jük elkészítésére nem is gondolhatnak. Tavaly volt erre szponzori ígéretük, sok időt rászánva fel is készültek, aztán úgy maradtak. A szponzor befuccsolt. Ma pedig már ígéretek sincsenek. De semmi nem szegi kedvüket, különösen most, amikor a május 30-án este a Nagytemplomban tartandó jubileumi koncertre összpontosítanak. Utána – remélhetően – lesz egy jó buli.

- Szabó Katalin -

Többet és másként

A Sol Oriens kórust 1990-ben a Monteverdiből kivált tagok alapították. A nevet az egyetemi könyvtárban ülve, szótárakban lapozgatva választották, amit ők úgy fordítottak: felkelő nap. Ez fejezte ki azt a vágyukat, hogy többet és másként tegyenek. Karvezetővé Balla Ibolyát kérték fel, őt váltotta 1995 végén Deményi Sarolta.

Amatőr kórus, semmilyen szervezethez, intézményhez nem tartoznak, fenntartásukról a havonta személyenként fizetett 500 forint tagdíjból, az igen szerény támogatói összegekből és pályázati bevételekből gondoskodnak. A társaság jelenleg 36 tagú, próbáikat hetente kétszer 18–20 óra között tartják az Újkerti Közösségi Házban. A tagok 90 százaléka rendelkezik valamilyen szintű zenei előképzettséggel: biztos kottaolvasók.

Legjelentősebb díjaik:

• 2007: Nemzetközi Kórusverseny, Budapest – Arany diploma, harmadik helyezés, különdíj

• 2006: Nagyszombat, 1. díj, nagydíj, különdíj

• 1999: Torrevieja, Spanyolország – 1. díj

• 1996 és 1998: Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny, Debrecen – 2. díjak, karnagyi különdíj

• 1997: Spittal, Ausztria – 3. díj