Olvasói levél: Álarc és valóság

Debrecen - Javában „…áll a bál!” – eljött tehát egy igazi kikapcsolódás, és valamiféle ideig-óráig (hamvazószerdáig) tartó „menekülés” a kegyetlen fogyasztói világ szorításából, illetve annak a feszültségnek az oldása, amely mesterségesen gerjesztődik abban a társadalomban, amely a „rohanó életre” hivatkozik előszeretettel.

A színes forgatagok, bálok, felvonulások elmaradhatatlanul kötelező kelléke a különböző, szellemesnél szellemesebb kivitelezésű álarcok és maskarák bőségváltozatossága. Adódik a kérdés, hogy vajon milyen összefüggés van vagy lehet az egyéniség és az általa viselt álarc között. Képviselnek-e, kifejeznek-e belső érzéseket, lehet-e ezekkel közölni vagy véleményt mondani?

Izgalmasan szép időszak volt(?!) a farsang farkáig megoldandó sok rejtély-hagyományt végigjárni. Hogy a végén mennyire komoly lehetett ez a megállapítás: „… vőlegényt nem kaptam,/Jaj, de hoppon maradtam”, ezt minden esetben a bölcs hozzáállás döntötte el. Az ifjak, akik köszöntőket is mondtak, lehet, hogy könnyebben álltak az egészhez: „Más egészségéért, a magunk hasznára,/ Eresszük ezt a bort a többek útjára!/ Éljen a barátság közöttünk, s a szerelem!”

A mindennapokban mikor és miért használunk vagy esetleg cserélünk álarcot? Az egyén – a saját életfilozófiája segítségével, valamint a napi kihívásokhoz lehetőségei szerint alkalmazkodva – meg kell tanuljon a mában élni, érvényesülni, eredményessé válni, és érzelmi ráhangolódás segítségével minél kevesebbszer folyamodni „álarccseréhez”. Esti nyugovóra térés előtt lehetőleg minden álarcot és békétlenséget zárjunk ki hálószobánk szentélyéből.

Van azonban egy olyan „álarc” – a burka –, amely muzulmán nők viseleti kelléke. Érdekes lehet így – főleg fátyol mögül – szemlélni a környezetet, a világot. Európában ez a ruhadarab vitatott politikai üggyé lett. Debrecenben is találkozhatunk ilyen öltözettel – azzal az „enyhítéssel”, hogy az arc fátyolmentesített. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a muzulmán férfiviseletben is számos megkötés van.)

Nem csak csodálat, hanem megbecsülés is illeti mindazokat, akik – így vállalva egyéniségüket –, nem hódoltak be a világon végigsöprő, egyesítő divathullámnak: sem „levetkőztetni” sem „átöltöztetni” nem tudta őket.

- Hutzler Vilmos, Debrecen -