Nézőpont: Mese és valóság

Szerencsésnek tartom magam, hiszen több Földre szállt angyalt is ismerek. Közülük persze egy sem tartja magát annak. Még Takács Judit sem, aki pedig az első angyalbörzét álmodta meg. Én épp ezt kedvelem bennük. Anélkül teszik a dolgukat, hogy elismerést várnának. Sz. Fabók Ágnes írása.

Ételt visznek a hajléktalanoknak, csokit a gyerekeknek, ruhát a rászorulóknak, jó szót a lelkükben sérülteknek, kezet nyújtanak a testi épségükben megfogyatkozottaknak, s pórázvégre kapják még a menhelyes ebeket is, hiszen egy kis erdei séta mindenkinek jár. Tisztelem őket a kitartásukért, az elhivatottságukért, az emberségességükért és önzetlenségükért. Engem az egyik kolléganőm vitt bele a „segítés” sűrűjébe. A Napló jótékonysági akciói során sokat tanultam tőle odafordulásról, arról, hogyan kell úgy adni, hogy a megajándékozott ne érezzen szánalmat, sajnálatot. Hogyan kell hatékonyan szervezni, pontosan könyvelni, s feddhetetlennek maradni. Mert ezek nagyon fontosak, s vagy magától ráérez az ember, vagy elsajátítja – szerintem ez utóbbi sem szégyen. Az már inkább, ha valaki csak akkor és úgy ad, ha azt mások is látják… De, ne is foglalkozzunk velük, szót sem érdemelnek. Pláne mivel névtelen „angyalokból” és „hősökből” sokkal több jár köztünk, akik semmit nem várnak cserébe jó tettükért. Pedig gyerekként beléjük is zsigeri szinten plántálták a mesék, hogy az a természetes, ha jóért jót kapnak. Ezért is fontos, hogy a kicsik minél hamarabb megtanulják, mi az önzetlen segítség. S ha már elég idősek hozzá, akkor a valóságban gyakorolják az elsajátított tudást.

- Sz. Fabók Ágnes -

Az angyalok mindennap köztünk járnak

Debrecen - Karácsony közeledtével mind többen érzik, adniuk kell, szívből, önzetlenül.