Aki a játékszínt teremti

Debrecen - Ha valakit a szín vezet, az előtt nem lehet színlelni.

„Az én munkám az, hogy megsegítsem a színész karakterformálását, a látványban támogassam azt, amit ő a lelkében majd megteremt” – sűrítette egy mondatba Gyarmathy Ágnes látványtervező-művész ettől jóval összetettebb hivatását. A Csokonai Színházba szinte hazatérő tervezővel a nemrégiben bemutatott Segítsd a királyt! című dráma próbái között beszélgettünk emberismeretről, társadalomképről, filmkészítésről.

Korábban azt nyilatkozta, hogy egész életében az embert kereste és vezeti a szín és forma. Árulkodó, hogy ki milyen öltözéket, színeket visel?

Gyarmathy Ágnes: Az emberek magukon viselik önmagukat, ha akarják, ha nem. Most nagyon divat a rejtőzködés, de ezt ki lehet szúrni. Ennyi év gyakorlata után már nagyot nem tévedek. A fővárosban villamossal közlekedek, az utazóközönség fantasztikus közeg. Mintha a zsinórral húznák a lányokat olyan egyformák, ízléstelenség, szépnek hitt hülyeség jellemzi jó részüket. Mindent magukra vesznek válogatás nélkül- a holmik kicsik és szűkek, nagyon előnytelenek és nőietlenek. Mintha alkalom, reggel vagy este nem létezne. A flitteres kiskabát reggel hétkor, este meg a mackónadrág feltűzve flitteres cipővel. Egyformák, ez olyan trendi, ami tökéletes rejtőzködés. Szívem szerint a jelmeztervező-hallgatókat elküldeném, hogy menjenek végig a 6-os villamoson, remek karaktertanulmány lenne. Aztán van egy réteg, amelyik tartja magát, nem ül le, pedig már nagyon le kéne. Feszült és azt sugallja, hogy ő van. Ez épp azt jelenti, hogy annyi gondja van, majd összeesik. Rongyolóból vett jó kabátjaik, kicsit érdekes sapkáik vannak, de nagyon mértékletesek. Utazik egy idős réteg, amely tagjai iszonyú feltűnőek. Pirosító, utolsó trend szerint kifestett szem, száj, hosszú fülbevaló, megdöbbentő. Ez sem egészséges. Szerencsére vannak magukkal harmóniában lévő fiatalok, középkorúak, normálisan öltözött emberek. Sőt olyat is van, hogy valaki, átadja a helyét. Láttam, létezik…

Nem túl vidám kép a jelen társadalomról. Ön tanít, ismeri a következő generációt, derűsebb a jövőkép?

Gyarmathy Ágnes: Korábban sokáig tanítottam egyetemen, a mai gyerekek egészen mások, mint akiket annak idején otthagytam. Azt tudják, hogy ha sikeres vagyok, pénzem lesz. Az utat, amit meg kell tenniük nem látják, az sok, fárasztó, azt ússzuk inkább meg. Miközben iszonyúan alulképzetten kerülnek a felsőoktatásba, nagyon kellene harcolniuk azért, hogy bepótolják a hiányokat. Természetesen van közöttük törekvő és tehetséges. Általában azok érvényesülnek, akik tehetségtelenebbek, de nagyszájúak.

A tervezőé szürke eminenciás szerep, nagyon összetett és nehéz. Sok mindent kell hozzá tudni. A jó játszótársaknak hála most nem készültem ki, de volt úgy, hogy azt gondoltam az őrültek házában végzem a bemutatóig. Csak egy korábbi példa: szembe jön velem a koreográfus, aki a saját táncáról nem tudja, hogy sztepp vagy balett. Megcsináltatom a 20 pár sztepp cipőt, bődületes összegért és kiderül, hogy nem tudnak benne mozogni, mert más a koreográfia, de már nincs idő azt megváltoztatni. Nézünk egymásra a tehetséges, de tapasztalatlan művésszel és nem tudunk mást tenni, mint lenyúzatjuk a cipő talpát. Ezeket a helyzeteket állni kell.

Munkája során számos emberrel együttműködve kell alkotnia. Hogyan zajlik egy mű látványának közös tervezése?

Gyarmathy Ágnes: Nehéz az együttgondolkodás. Fontos a másik agyi fölkészültsége, kulturális képessége, hogy mennyire vagyunk műveltek. Jó, ha egy szinten vagyunk. A tervezés során mindig a rendező a meghatározó. Először elmondja, hogy mit gondol a darabról, van-e valamilyen képi elgondolása egy egy helyzetről. Ha nehezen megy, azt kérem, hogy mondjon színeket, anyagokat, hangulatokat, amik eszébe jutnak a mű olvasása közben. Az nem lehet, hogy mást rajzolok és gondolok mint amit ő szeretne.

Van, aki egész konkrétan meghatározza mit szeretne, kéri ezt ültessem át az anyagra és csináljam meg. Ez nagyon nehéz. A látványtervező a térrel, textíliával, színpszichológiával van jó barátságban, de a rendezőnek nem ezek az elsődleges szempontjai. Őt az érdekli, hogy a rajzokból vagy a makettből el tudja képzelni a későbbi látványt. Soha semmit nem szoktam a rendező ellenében erőltetni, de ha jól érvelek általában el szokták fogadni elképzeléseimet.

A Segítsd a királyt! című darabnál kellett érvelnie?

Gyarmathy Ágnes: Csikos Sándort nagyra becsülöm, felkészült, intelligens ember. Sokadjára dolgozunk együtt, s nagyon jól. A vele való munkában nyoma sincs a fenti nehézségeknek. Kicsit mindketten megijedtünk, amikor elolvastuk a művet. Ez egy dialóg-darab, jóformán nincs benne akció. Hogy legyen ez színdarabbá? - tettük fel a kérdést. Arra jutottunk, hogy a díszlettel kell akcionálni. Életem egyik legizgalmasabb feladatát élem meg, pedig egy pár darabot megcsináltam már elképzelheti. Például egy óriási lejtőn játszunk, ami fizikailag is igénybe veszi a színészt. A szereplők hősi módon, egyszerűen elfogadták, hogy nehezen tudnak e lejtőn járni, mert megértették, hogy e kép nagyon fontos szimbóluma az előadásnak. A lejtő az, amin mindig jár a hatalom. Felfelé törekszik, tele van buktatókkal. Ritka az olyan, társulat amelyik ilyen egységesen fogadja el a létrehozás gyakorlati nehézségeit.

Az egyik legfontosabb része a színpadon felépített jelképrendszernek egy uszadékfa, ami a gyökerével az ég felé mutat. Ehhez mint Istenhez fohászkodik István. Még az uszadékfa árnyékának is dramaturgiája van, néha kettős, néha kicsi, néha óriási. Nagyon erős motívum, hogy két oldalát használjuk a színpadnak, az egyiken tűz, a másikon gyertyák égnek. A színészeken semmi smink nincs, még púder sem. Az indulatok természetessége, akár az izzadtság, erősíti alakításaikat.

Ez kihívás, Önt mégsem elégítették ki annak idején a színészi pályával járó feladatok…

Gyarmathy Ágnes: Az ember fiatalkorában nem igazán tudja a helyét csak azt érzi, hogy merre akar menni. A családom, főleg apám mondta, hogy az nem az én utam, de nem tiltottak. Akkoriban olyannyira nem voltak fiatal színészek, hogy a színművészeti fősuli felvételijén harmadik helyre sorolt fiatalokból választottak a vidéki színigazgatók. Így kerültem ösztöndíjjal Pécsre. Amikor elvégeztem a konzervatóriumot, egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy nem jó pályán vagyok. Egy este épp a színpad szélén álltam, egy operettbe kellett belépnem, amikor átfutott rajtam, hogy mit keresek én itt. Ezután elkezdtem elidegenülni a játék szenvedélyétől. Azt éreztem, színészként irányítanak, mindent megcsinálnak helyettem, lemozgom, elmondom és tapsolnak nekem, de én mást akartam: kitalálni magamat és a környezetemet. Aztán elkerültem Poznanba, a Képzőművészeti Főiskolára és ráléptem az én utamra, elindult a szakma.

Számos kitüntetésére és alkotására lehet büszke. Milyen helyet foglal el közöttük az Oscar-díjas Mephisto film?

Gyarmathy Ágnes: A Mephisto különleges dolog, életem első filmje. A rendezőnek, Szabó Istvánnak kisujjában van a szakma, szinte mindent tőle tanultam meg e téren. Megengedte, hogy beülhessek a vágószobába és figyeljem a filmvágás érdekességét. Megtanította milyen fontosak a kamera és lámpaállások és így tovább. Imádok filmezni, szép munka. A színpadra könnyebb tervezni, mert van egy mentőöve a tervezőnek: a zenekari árok miatt 3-4 méter van a néző és a látvány között. A filmen egy egészen apró dolog is tönkre tudja tenni a képet, mert óriási lesz a vásznon. Egy főszereplő arcának csontozata például alapvető kérdés. Emlékszem épp a Mephistonál a főszereplő, Brandauer-nek kerestünk egy egyszerű kalapot és hetek teltek el mire megtaláltuk az arcarányát legjobban kifejezőt. A filmen a színész nem tud hazudni, mert a kamera látja, hogy jelen van-e vagy sem, ugyanez igaz az anyagok textúrájára is. A filmnél ráadásul korokat kell tudni, rengeteget kell utánaolvasni. Óriási lehetőség és felelősség van abban, hogy ott lesz a vásznon az egész, nem tűnik el.

- Horváth Borbála -

Névjegy

Főbb díjai: