Tollhegyező: Nyomorultul…

A minap az egyik rendelő zsúfolt folyosóján igyekeztem a „fizikoterápiás kezelések” elnevezésű ajtóhoz, amikor is a tömegből egy női hang – melynek gazdája valamikori panaszosom volt – ezt süvítette felém: - Na szia! Mi van, lenyomorodtál?! Kenyeres Ilona írása.Úgy emlékszem, az ilyen kérdések megválaszolása valahogy nem szerepelt annak idején az általános iskolai tananyagban, sőt, még a titkos hittanórákon sem készítettek fel bennünket, hogy mit kell ilyenkor mondani – anélkül, hogy Isten nevét a szánkra vennénk, így hát jobbnak láttam, ha hallgatok. Magamban természetesen megvolt a válasz, amolyan shakespeare-i belső monológ formájában, no de hangosan régebben sem mondtam volna ki ilyetén szavakat, nemhogy most, amikor már ugye – finoman szólva - nehezebben mozgok. Meg hát ennyi ember előtt...

Érdekesek – és igen sokfélék - az emberek… Például ez a hölgy is, aki születése óta mozgássérült, s akinek az egyik belvárosi lakótelepen olyan kis földszintes lakást biztosítottak, ahonnan még egy lépcsőfoknyit sem kell le-vagy fel lépnie, akadály nélkül juthat ki a parkra nyíló bejárati ajtón – azaz minden kényelem biztosított számára ahhoz, hogy jól érezze magát. Ám az nagyon is elképzelhető, hogy testi fogyatékossága az eltelt évek alatt olyannyira megkeseredetté tette, hogy bizonyos ellenszenvvel viseltetik az egészséges – vagy kívülről annak tűnő - emberekkel szemben. Éppen ezért nem is haragudtam rá eme „beszólásáért". Azon viszont elgondolkodtam, hogy – ha már ez a szó így elhangzott teljesen nyíltan és kendőzetlenül- ki is nevezhető manapság amúgy istenigazából nyomoréknak? Csak a testi fogyatékosok, akiken látszik is, hiába titkolnák? A bottal, járókerettel járók, vagy a félkarúak? Azt hiszem, nem. Szerintem azok is, akiken kívülről semmi nem látszik. Akiknek a lelkük, az erkölcsi tartásuk, a becsület-és igazságérzetük sérült – és az a súlyosabb…

- Kenyeres Ilona -