A végtelen pedig csodálkozik

Debrecen - Darvasi László megnyitóbeszéde a Modem Alföld című kiállításához. A május óta látható tárlat szeptember 21-én zár.

„Engedjék meg, hogy némi személyes vonatkozással kezdjem. Napok óta a szülővárosomban időzöm, onnan is utaztam ide, Önökhöz. A szülővárosom is az Alföldön található, voltaképpen nem túl messze Debrecentől, de végül is nagyon messze. Az Alföldön, ezen a szélfútta, kórót zörgető és szénakazlakat táncoltató síkságon minden nagyon messze van. Messzebb vannak egymástól a házak, a templomok, az emberek, messzebbről lobognak egymásra a lelkek, mint azokon a helyeken, ahol emelkedik és elsüllyed a föld, ahol dombok udvarolnak a felhőknek. És például milyen messze tud lenni az ég, miközben olyan hatalmas, csillagokat szikrázató csönddel borul fölénk, mint talán sehol másutt a világon.

Az én szülővárosomat meglehetősen ismerem, hevenyészve persze, de tudom a házainak történetét és sorsát, tudom, miféle emberek szalonnáznak és e-maileznek a falak között, ismerem a föld ízét, mert kóstoltam, mert műveltem, is, mert ástam és kapáltam, és lengettem a zöldje fölött a sarló szürke félholdját. Ittam a környék vizeiből, a nyárfákkal és szomorúfüzekkel kísért folyókból, tavakból, békalencsés kanálisokból, de még gémeskutak savanyú vizéből is fölhúztam a láncos vödröt. Láttam bárányt születni napon, tűfényű kánikulában, láttam akasztott kutyát szélfogó erdőben, ültem behorpadt falú tanya falai között azon ábrándozva, hogy miként éltek itt, aki éltek. Nem akarok dicsekedni, de ifjabb koromban csókolóztam alföldi temetőben is. Illetve gyűjtöttem imakönyvet az elhagyott, roskatag zsinagógából, még éppen a dózerelés előtt. Szóval csak azt akarom mondani, hogy meglehetősen ismerem ennek a földnek a reményeit. Ismerni vélem az álmait, a rögeszméit, a konokságát, az akarnokságát, az elhagyatottságát, a ragaszkodását. Ismerni vélem az erőfeszítést, ami egy gyönge, tavaszi palántát és egy görcsös csavarodású akácot éltet. Ezeket az álmokat, vágyakat és erőfeszítéseket bárhová magammal vittem, velem vannak Budapesten, és velem voltak Svájc hósipkás hegyei között vagy a New York-i forgatagban, Berlinben vagy Párizsban.

Énnekem ez a világ az otthonom.

Azok a művészek, akiknek a képeit mi most egy impozáns kiállítás – köszönet a Modem múzeumnak, köszönet Eleőd Ildikó kurátornak, és megannyi más kiállítóhely segítő gesztusának – apropóján megtekinthetjük, hasonlóképpen ismerték az itt élő világ gondjait és örömeit. Táj és ember a mi vidékünkön kivételesen egymásra utalt képződmény. Tájat nem a tájért magáért festünk, hanem az emberért, a táj szimbólum, allegória vagy metafora. Ezt Önök majd látják hamarosan. A vászon barázdás arcára festett, ábrázolt táj tükör lesz, és az ember megpillanthatja magát benne.

És különben láthat olyan csodát, amire nem is gondolt.

De hadd szóljak arról is, hogy mit gondolok arról, mi a vidék.

A vidékiség.

Mert hogy ez a nagy, magyar vidék impozáns kiállítása lenne. És persze az is. Irodalmi relációja temérdek, nem apadó ihletforrás.

A vidék sokszor az elmaradottság szívszorító poétikája, lásd a Barbárokat, a vidék a megváltás rémületes hiánya – lásd Krasznahorkai Sátántangóját, a vidék a kiszolgáltatottság színtere, lásd Árvácska menekülését, a vidék a szorongás mélyvénás láza, lásd Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét, vagy Grecsó Krisztián szabad szájú Pletykaanyuját, Háy János írásait, a népi írókról vagy a szintén debreceni Tar Sándorról sem feledkezve. Ilyen megrendítő sorokat pulzál ki magából ez a föld. Ilyeneket is. A megrendülés nekünk, akik így vagy úgy idetartozunk, napi kenyerünk. Ilyen sorsokkal lakomázik, parolázik ez a vidék. Az élet törvénye itt másmilyen, mint kőfalak kerítette nagyvárosban. A gondoskodás is másmilyen. Itt emésztőgödörbe fojtják a fölösleges macskát, és a kutyát úgy ivartalanítják, hogy fölakasztják, és mielőtt még éppen megfulladna, egyetlen gyors, szakavatott mozdulattal a hasa alá kanyarítanak. Praktikum és ésszerűség diktál. A téli hajnalok fagyvirágait gyakran megrepeszti a vágáshoz vonszolt disznó sivítása.

Szóval azt kérdezném én Önöktől, meg persze magamtól is, hogy mi a vidék. Pontosabban a tapasztalásnak, az élet, az idő eltöltésének micsoda módja is a vidékiség. És ez egy örök és folyamatosan visszatérő kérdés, visszajön versbe, lélekbe, regénybe, vagy festménybe, mindig visszajön, akár az elűzött eb, aminek a nyakán ott maradt a rozsdás lánc. Nem hagy nyugalmat. Egy örök probléma annak, aki itt él, és annak is, aki innen megy el. És annak is, aki csak látogatóba jár vissza. Az asszonyok csalánnal verik a lábukat a félgazos udvaron. Amikor a traktor zümmögve jár a ház előtt, akkor az Bartók zenéje, Allegro Barbaro. Tudja minden traktor, tudja minden nyikorgó kerékpár, tudja minden trágyahordó taliga ezt a zenét.

A vidékiség egyik biztos ismérve az olykor elviselhetetlen, máskor a beletörődéssel kvaterkázó hiány csillapíthatatlan érzése. Éhség, igazi éhség. De nem úgy vagy éhes, hogy nem ehetsz, mert mindig jut valami, korc, pörc, sercli. Hanem hogy bármennyit eszel, éhes maradsz. Az álom az, hogy egyszer majd krémest eszel a puszta közepén, és hogy fokozzuk is ezt a képet, mondanám, hogy vigyorgó teliholdnál.

A vidékiség a sértett kishitűség érzete.

A vidékiség az elveszettség érzete.

A vidékiség a dac, a konokság gyönyörű virágzása. Városban soha nem eszel agacsit, papsajtot.

A vidékiség az az, hogy ha meghalsz, még élsz tovább, mert nem lehetséges meghalni teljesen, és ha megszületsz, egy kicsit halva születsz, mert élni sem lehet egészen.

A vidékiség örök álom, viszont reggel úgyis etetni kell.

A vidékiség az, hogy vékony, nyurga fiú gyalogol a téli pusztában, a szemöldöke deres, a lába lefagyott, de verset ír.

A vidékiség az az, hogy egy diószemű fiú, kicsit húzza a lábát, most százforintos papucsot vesz a kínai boltosnál, neve

Ady Endre. Mert majd strandpapucsban akar elcsoszogni a nyolclyukúhoz, és arról fejest fog ugrani. A vidékiség az az, hogy el is megy, odacsoszog, de fejesből hasas lesz.

A vidékiség az, hogy a kisfiú belefekszik a tanyaudvart megtöltő esővíz hullámzásába, és azt kiabálja, apám, édesapám, a tengerben úszok.

A vidékiség hiány.

Jó, jó, de mivel szemben hiány?

A centrummal? Olyan kulturális kihívásokkal, olyan erőterekkel, amely igazi szellemi, poétikai látványosságokat produkálnak, nem holmi délibábot, gémeskutat, csűrt, paprika zörgésétől, kövér darazsak dongásától hangos tornácot?!

Vidékinek lenni azt jelenti, hogy az ember nem ott él, ahol az országos dolgok eldőlnek, ahol a nagy közösség élete értelmet nyer? Vidékinek lenni alkalmazkodás? Csalános parti kanossza?

Mi hiányzik innen, de tényleg, ami máshol megvan?

Vidékinek lenni szerintem annyit jelent, hogy máshol lenni. Nem ott, azaz nem itt. Nem akkor, és nem úgy. Itt vagyok, persze, de valami nem stimmel. Minden egy kicsit máshogyan van, és ami van a kezem alatt, roppant nehezen mozdítható. Vidékinek lenni annyi, mint tudni, hogy a végtelen már a szomszédban elkezdődik. Vidékinek lenni annyi, mint napról napra megmozdítani a végtelent. Egy centivel, egy mondattal, egy kapavágással odébb tolni, sebezni, sérteni, megtermékenyíteni.

Vidékinek lenni annyit jelent, hogy a végtelen ránk csodálkozik, jé, ember, megmozdítottál.

Vidékinek lenni annyi, mint belenézni a csodálkozó végtelen arcába.

Azt kívánom végezetül, hogy amikor ezeket a festményeket, ezt a kiállítást nézik, érezzék magukat otthon. Legyenek otthon. Próbálják meg. És gondoljanak arra, hogy otthon lenni nem mindig jó. Sokszor bizony nem jó. Az otthon nyűgös, bajjal és gonddal jár, és éppúgy fáj, mint az idegenség. Otthon is lehetsz idegen tag. Az otthon is lehet Tomi, Alcatraz, Recsk, Auschwitz.

De mert minden megvan, ahogy Ottlik mondta valami más ügy kapcsán, de ezt mondta, minden megvan, és tényleg. Gazdagok vagyunk. A vidékiség az, hogy itt van nekünk a mindenünk. A végtelen pedig csodálkozik. Legyünk otthon, ezt kívánom. És nagyon kívánom.”

A kis Mira és a múmiák

Egymás kezébe adták a kilincset a látogatók idén is a Múzeumok Éjszakája rendezvényein. tovább »