Képernyő: Tükröm, tükröm

Nem tudom, kutattak-e már közvéleményt az arra illetékesek, mióta a gyermekeké lett az MTV kettes csatornája, de ha nem, talán utólag is érdekes lenne egy megbízható felmérés statisztikája. Boda István írása.Már csak azért is, hogy kiderüljön: a korosztály kitünteti-e figyelmével a nekik tett gesztust, avagy közönnyel viseltetnek eziránt is, mint ahogy az esetükben nem egyszer tapasztalható. De talán arról is sugdolózhatna valamit a tudományos módszertan, hogy esetleg már az onnan kicseperedettek nem ülnek-e rá a nosztalgia kisszékére ejteni egy-egy sóhajt álmaik futó felhőjének ezüst szegélyére. Jómagam elég gyakran élek ezzel a lehetőséggel, s ilyenkor az élmény szünetjelei közt akaratlanul is a fülembe cseng: „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, – Lovagolok fűzfasípot fújva.” Mert, ha másutt nem, hát ábrándjainkban ott van ez az égbeli hangszer, amelyiknek olyan egyszerű a zenéje, mint a körtemuzsikának.

Nos, hihetetlen, de szűkös időmből rászántam azt az egy órácskát s megnéztem a „Hófehérkét” a német filmgyártás jóvoltából. S már csak azért is, mert kíváncsi voltam, hogy a Walt Disney-féle animációs változat csipkedíszei után, hogy néz ki egy, a mozira írt képzelet hús-vér szerep-változata. Nem voltam elragadtatva tőle, s gyanítom, hogy a célzott közönség se szájtátotta el magát a túlzott ámulattól. A feldolgozásból elég gyalogjáró végeredmény lett. Rusztikusan realistává gyúrták, s az a tünékeny távlat, ami a Grimm testvérek látomásában ott vibrál, a történetből szinte teljesen kiüresedett. Maradt a mondandó száraz váza, s azon csak itt-ott sikerült némi holdfényt rászínezni a cselekményre, s ezen szürke közegben a szereplők se hangolódhattak rá a játék tündéri menüettjére.

Pedig a cselekmény mindvégig ott maradt a történet hintónyomában. Az öreg király mostohát vitt fensége magányába, ám őhercegnősége azonnal meggyűlölte a leányzót, mert varázstükre igen csak szókimondóan adta tudtára a lényeget. Vagyis arra a kérdésre válaszolván, hogy „Tükröm, tükröm, mondd meg bátran – ki a legszebb az országban?”, eme felelet érkezett: „Szép vagy, szép vagy, királynő, de Hófehérke százszor szebb”. Na, hát innen aztán elszabadult a pokol. A vadászra ráparancsoltatik, de a parancs nem teljesíttetik, s innen és így a további bonyodalom, hogy aztán jöjjön a végkifejlet. S mindez egyhangúan, illúziótlanul, s az az édes bódulat, ami a jó és szép mesék katarzisával jutalmazza meg a hallgatót – nézőt – jócskán elmarad.

Viszont képzeletembe idéződött tévéhumorunk egyik gyöngyszeme, amelyik ennek a mesének a görbetükrét írta képernyőre. Olyan színészekkel, mint Agárdi Gábor, Bárdy György, Kern András, Csákányi László s mindenekelőtt Csala Zsuzsa. Ő volt Hófehérke. A képzeletbeli rádiójáték, ami humor csak létezik, mind magába sűríti. S mindezt olyan fölénnyel, hogy még a szöveghez s az alkalomhoz illően egy-egy reklámrigmus is ráhangolódik, bizonyítván, hogy minden jó mű magában hordja önnön paródiáját is.

Az emberiség nyilvánvalóan a maga vigaszára találta ki a műfajnak eme remekét. Legyen az mű- vagy nép-változat, a mese gyógyít, vigasztal, tanít, örömöt ad. S a mindenhol és mindenütt keletkező mítosza ékesen bizonyítja, hogy fantáziánk egyként reagál annak égbeli üzenetére. S ezért képes mindenkor megújulni, s ha más és más köntöst is húz magára, csak a gyermekség örömét és báját keresi. Hogy visszaadhassa, akár tükör által is.

[email protected]