Nincs más, mint a szabadság

Debrecen-Nagycsere - Szabóéknál a szegénységnek savanyú szaga van. S a negyvenkilós, beteg Szabó gumicsizmát húzott a nappaliban, hogy mégse zokniban fogadjon bennünket. – Hiába tápláljuk, visszajön neki. Sok éve már, hogy daganat van a nyelőcsövénél – adja meg a választ a hallgató férfi csontsoványságára a felesége. A viskóban, aminek nincs is egyenes fala, aligha van tizenöt fok. Az asszonyon kitaposott sportcipő, vastag melegítő, a garbófelső felett elnyűtt mellény. Lötyög rajta a ruha, de azt mondja, van mit enniük. Az arcuk sárga, legyöngültnek, elhasználódottnak tűnnek, pedig nem többek ötvennél. A nő egykedvűen int, hová tehetjük a tejet, de készségesen felel a kérdésekre, szociális támogatásokhoz kellő, szépen kitöltött űrlapokat mutat, míg két macska ideges inakkal figyel a bejárati ajtóból.

Taxiáron a városba

Pár perc autózás a következő házig, ahol a városi komfort legfeljebb hírből ismert. Julika azonban nyolcvan éven és húsz unokán túl is tettre kész. Egyedül él, de amikor nemrég kórházban került, több mint húszan voltak látogatni – egyszerre. Nagy a család. Az aprócska asszony a tanyavilágba született, s ehhez mérten nem is adja meg magát a zord körülményeknek. Mint mondja, megbolondulna a városban, ahol nincs „szabadság”.

Unokái közül hármat vagy négyet kénytelen-kelletlen már kiskorukban „kiszakítottak” ebből az eldugott, néhol mesebeli, néhol ellenmondásos milliőből, mondván, ötéves korukig muszáj megkezdeniük az óvodát. Mivel a szülők nem tudták volna a gyerekeket naponta hozni-vinni, a kicsik az újkerti nevelési központ diákotthonjába kerültek, s csak hétvégére járhattak haza. Családjuknak így is havi huszonötezer forintjába került, hogy egy szomszéd elfuvarozza a testvéreket a kollégiumba, mígnem a tanyagondnoki szolgálat ingyen felvállalta a gyerekek autóztatását.

Életre, halálra

Rendőrségi terepjárónk magas fák árnyékos gyűrűjében, buja bozótosban, kacskaringós csatornák mellett, napfényes mezőn halad: varázsos, titokzatoskodó táj, amiről oly nagy szeretettel beszélnek a helyi vadászok.

Olyan tanya mellett haladunk el, ahol márciusban már jártunk. Most azonban nem lesz dolgunk ott. Egy férfi lakta a házat az élettársával, és az édesanyjával. Közülük már csak Borika van életben, a „férje” felakasztotta magát, az anya pedig rá két nap múlva adta vissza lelkét a teremtőnek. Borika, aki régebben ivott, azóta egy alkoholista testvérénél lakik, akihez éppen azért nem akart hozzáköltözni, mert félt, hogy visszaesik a gyűlölt szenvedélybe. De nem volt hová mennie. Mint hírlik, tartja magát, nemhiába edzette a sors. Hogy a férfi miért végezte faágon áthajított kötélen, nos, ez egyike az Erdőspuszták sötét, kíméletlen történeteinek. De azt mondják, hagyjuk. S valóban mindegy már.

Utunk a kiszáradt Bodzás-tónál vezet tovább: szegénységében is igyekvő, krumplit válogató, fiús vonású cigány fiatalasszonyhoz, aki kilenc hónapos kisfiát reggelente kénytelen magával vinni, mikor a nagyobb gyermekeit oviba szekerezi, vagy a vakká lett Józsihoz és Bálinthoz, akik attól való félelmükben, hogy a zugkocsmáros a tartozás fejében elviszi az egy szem disznót, inkább szabadon engedték az állatot. Mondom, fura világ ez. De van benne fogadókészség a segítségre.

HBN-RaL

Összefogással

Tejből, lisztből, rizsből álló élelmiszersegélyt vittek rendőrök, családsegítők, tanyagondnokok, vadászok a nagycserei tanyavilág szegényeinek csütörtökön (utóbbiak terepjáróikkal segítettek a nehéz utakon). A huszonhárom címre, negyvennégy emberhez tartó autókban – egységben az erő – orvos, lelkész, önkormányzati képviselő és erdész is helyet kapott. Maga az ötlet, hogy így segítsék a rászorulókat, a rendőrségtől származik, s helyénvaló megemlíteni a főszerepet vállaló körzeti megbízottat, Verbóczky Mihály főtörzsőrmestert.

A debreceni családsegítők igyekeztek feltérképezni, hogy az adott háznál igénybe veszik-e a szóba jöhető szociális ellátásokat, s akinél azt tapasztalták, hogy ilyen-olyan okból nem használja ki a lehetőségeket, azt felvilágosították, illetve segítettek is a papírmunkában.

A csoportnak nem ez volt az első útja, hiszen márciusban is körbejártak valamennyi élelmiszerrel, s úgy néz ki, a reformátusok révén heteken, hónapokon belül újabb adag adomány érkezhet a Nagycserére.