Olvasói levél: Őszinte világháló?

Én egy ön –és közveszélyes potenciális bűnöző vagyok! Legalább is egy német felmérés szerint, ami nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki a Facebookon, Twitteren és máshol (internetes közösségi oldalakon) nem regisztrál(t), felkeltheti a gyanút az illető személy antiszociális mivoltára, mi több, veszélyes (!) lehet a társadalomra, mert „nem adja ki magát” teljes mivoltában.

A Facebooknak jelenleg egymilliárd (!) felhasználója van a Földkerekségen. Azaz, aki nem kívánja percre pontosan megosztani saját életét a közösséggel az nem létezik, mert a kutatás szerint „sunnyog”. Őszintétlen, és mint ilyen, egyéb emberiesség elleni cselekedetekre is képes.

Nem a jövendőbeli vátesz szól(t) belőlem, amikor egy évtizede megjósoltam: a kommunikációs technológia torz irányba sodorja követőit. Csupán jelezni kívántam: az egyébként hasznos információk „beszerzésére” alkalmas világhálónak vannak/lesznek fonákjai. Egyáltalán nem vagyok boldog, hogy az idő engem igazolt. Ellenkezőleg! Titkon reméltem: cáfolnak majd a net „szerelmesei” Be kell látnunk, nem így történt.

Aki kimarad, az lemarad. Legalább is a felnövekvő, a szinte alig tizenéves nemzedéket illetően. A mindennapos versenykényszer nem lehet magyarázat. Az interperszonális (személyközi) kommunikáció mintha nem is létezne. A távolság, az idő, a tér nem akadály. Nincs szükség a „face to face” (szemtől szembeni) beszélgetésekre, hiszen ma már a mobiltelefonok és a skype (telefonos internet) adnak „láttathatóan” offline (közvetlen (?) kapcsolat) élményt.

Elég csak „felütni” a közösségi oldalakat, ahol regisztrálnak a világhálón, máris sok a barát és az ismerős. Elektronikus naplókat (blogokat vezetnek). De vajon kik és milyen szándékkal? Igazat vagy valótlant állítanak magukról/másról? A dekódolók (látogatók) többsége a hiszékenység vámszedője. A közösségi tereket illetően megdöbbentő, hogy az internet „pártfogóinak” csaknem 60 százaléka (!) érzi jól magát a virtuális világban. A tizenéves korosztály szinte minden tagja rendelkezik „mobilkütyüvel”, ennek fele már okostelefon. A táblagépek és a wifi csak tovább „kényezteti” felhasználóit. Mindez nem is lenne baj, csak a felhasználás relevanciája (okszerűsége) hibádzik.

A számítógép - fiatal felhasználójától - ugyanis az esetek kétharmadában neki nem való parancsot ad. Olyan felületeket látogat, ami nem a szellemi épülést szolgálja. Játékok, zene és indokolatlan tartalmú oldalak letöltését, agresszivitással, pornográfiával „tűzdelve”. Csorbul az érzelmi intelligencia (emóciós kvóciens), ami akár egy életre szóló nyomot hagy a személyiségen. Elég csak utalni a „lájkolásra” (tetszésre), ami nem mindig megalapozott „visszaigazolás”. Az internet-függőség a funkcionális analfabétizmus melegágya. Az írás, a számolás, az olvasás kompetenciáinak elsorvadásához vezető út. És akkor még az absztrakciós képesség és kreativitás „szoftveréről” még nem is beszéltünk.

Egyfajta gépies, örökös készenlét jellemzi a hiperaktív, öncélú internetfelhasználókat. A mindig, mindenkor, mindenkinek megfelelés kényszere. Valósággal magával ragadja őket a fikcionalitás. Azt gondolják, ami a monitoron megjelenik, a valós élettel ekvivalens (való azonos). Az internet nem közelíti, távolítja egymástól az embereket! (Legalábbis a személyes üzenetek szintjén.) Egyszerűen kényelmessé tesz. Hol vannak már a meghitt névesték (a maiak névnapnak ismerik), a boldog szülinapok, a keresztelők, jeles napok személyes megemlékezései?

Elég csak a közösségi oldalak valamelyikén megírni és egy fényképpel mellékelni nagy családi eseményeket, egy chat-váltás, egy kör e-mail az ismerősöknek, egy blogbejegyzés, máris mindenki tudja, mikor, kivel mi történt. De vajon jól van ez így? Még akkor is, ha a nagymamát is megtanítjuk a korszerű technikai vívmányok kezelésére? A közvetlen kommunikációt, az emberi szót vajon pótolja-e bármi is? Ha beszélni elfelejtünk, ki fog helyettünk szólni?

Dr. Nagy Zoltán, médiakutató, Debrecen