Expresszivitás és a Magyar Alföld Holló László és Bozsó János festészetében

A XX. század művészeti irányzatai közül az expresszionizmus az egyik legösszetettebb vonulat. Az alkotó a valóság spontán elfogadásán túl hangsúlyozottan szenvedélyes egyéni kifejezésmóddal fogalmazza meg mondanivalóját.

Ha az impresszionizmussal hasonlítjuk össze, amely a benyomás művészetét jelenti, az expresszionizmus a kifejezést tartja a művészet lényegének. A képzőművészet területén expresszívnek tekinthetünk minden művészeti megjelenést, amely az alkotó reflexióinak kifejezésére teszi a hangsúlyt. A művész tekintete a külvilág a természetes látható világ mellett a belső világ felé fordul. A festői eszközök tekintetében az expresszionizmust az alkotói impulzivitás, szubjektivitás az eleven színek, az eltorzított vonások, a dinamikus kifejezésmód jellemzi.

Tisztelt hölgyeim és uraim, eddig az elméleti ismeretek felidézése, most lássuk miként érhetjük tetten ezeket a vonásokat két egymás közelében – Kiskunfélegyházán és Kecskeméten született – de egymástól egy nemzedékkel, nevezetesen 35 évvel eltérő időben világot meglátó két festőművész munkásságán. Idén született 125 éve Holló László, idén született 90 éve Bozsó János. Holló László munkássága a hajdúsági, Bozsó Jánosé pedig a kunsági megyeszékhelyhez kötődik. Magától értetődik, hogy a magyar Alföld megannyi ihlető élményt nyújtott számukra. Az Alföldet sokan és sokféleképpen mutatták fel a képzőművészetben a XIX. század közepe óta. Kevés viszont az olyan alkotók száma, akik rendkívül erős érzelmi azonosulással ragadtak ecsetet, mint e két képzőművész.

Mindkettőjükre jellemző a művészi életutat egyedivé tevő intenzív véleményalkotás az alföldi piktúrához köthető felfogás: a paraszti lét, a tanyavilág, lovak, földmunka természetességének láttatása. Néha ennek a világnak a drámája is megjelenik a neorealista megújulás jegyében. Máskor épp a lírai hangoltság kap teret a műveken: a festészetileg alig kifejezhető fájdalom, az emberileg érzékelhető mozzanatok sora.

Vannak olyan történetek, amelyeknél az az érzésünk; soha nem kezdődtek és soha nem értek véget. Folyamatosan létezők, mint az idő maga. Ilyenek a népmesék, amelyek igazabbak, „példaértékűbbek” minden történetnél. Az archaikus alföldi ember lelkében akkor is élnek ezek a történések, ha konkrétan soha át nem élte azokat. A házak előtt ülő asszonyok, a „tanyázás” mint a társasági élet beszélgetésre épülő együttlétei is továbbgördítik az eseményeket. Így ábrázolja Holló László és Bozsó János is képein azokat a mozzanatokat, amik az Alföldhöz köthetők, de egyetemes mondanivalót is tartalmaznak.

Vitéz Ferenc a 125. születési évforduló kapcsán írja a Holló László művészete Élet és mű című kötetben: „E művek expresszivitása azt érzékelteti, ahogyan az indulat formai és gesztusbeli megtestesülést kíván magának, ahogy a vízió valódi érzelmi-indulati felfokozottságot tükröz”. Az Ecsetnyomok – Bozsó János című, a 80. születési évfordulóra 2002-ben megjelent kötetben, Csáky Lajos sorait idézhetjük az elkötelezettség bizonyítására: ”Kedvenc tanácsai közé tartozott, hogy a kiválasztott témát el kell túlozni. Ebben festészetének expresszionista jellegére ismerhetünk. Ez az a különleges zamat, amely festészetét oly egyedülállóvá teszi az alföldi festészetben.”

A tárlat anyagát szemlélve, magunk is meggyőződhetünk a fenti sorok igazságáról.

Talán kívánkozik az a kérdés tollunkra: Vajon a megfestett külső táj által közelebb kerülünk-e a belső tájhoz. A látható lezárt világ, a táj miként viszonyul a kint és a bent, a lélek és az agy két végletéhez. A két életművön végigtekintve számos opuszt találunk, amelyek tisztán megválaszolják a kérdést. Ennek a tárlatnak az anyaga az évszázadok óta kedvelt témakört mutatja fel: tájak, zárt terek, nyitott ablakok, természeti jelenségek, megannyi jellegzetes alföldi panoráma. Mindegyikben jelen van világhoz való viszonyuk: a rend keresése, szellemi és fizikai síkon egyaránt. Saját, személyes valóságukat, fogódzóikat ebben a dimenzióban fogalmazzák meg. Túl a sík és tér problematikáján az egyedit keresik a festői megfogalmazáskor. Mindketten az Alföld, az alföldi lét elkötelezett szószólói, az ott élő emberek sorsáért felelősen aggódó alkotók voltak. Nem a paraszti idill, hanem a föld, az anyag, a valóság szeretete hatja át kompozícióikat. Ezt az alföldi iskolát meghatározó szociális érzékenységet sajátos módon olvasztották egybe a modernista törekvések formai eredményével. Ettől alakult ki az a különös hatás, mely alapján a témában egyező művészi üzenetek egymással össze nem téveszthető; csak Hollóra vagy Bozsóra jellemzők.

Cs. Tóth János