Vendégjegyzet: A közoktatás szép új világa

Egy hete olvasható az interneten a nevelési-oktatási intézményekre vonatkozó rendelet-tervezet, s a véleménynyilvánítási határidő július 20-án le is járt. A tanárok a nyári szünetben tanulmányozhatták a tervezetet, s nyilván éltek a beleszólás lehetőségével! Pallás György jegyzete.

A készülő rendeletet olvasva eszembe jutott egy tíz évvel ezelőtti látogatás története. Emlékszem, hogyan derült fel Debrecen testvérvárosának, Paderborn polgármesterének arca, amikor iskolánk tornatermébe lépett. „Ügyes kis tornaszoba”, mondta, „hány ilyen van az iskolában?” Nehezen értette meg, hogy az egykor állítólag kápolna szerepet betöltő helyiségen kívül már csak az iskolaudvar ad lehetőséget felkészülni a sportversenyekre. Az udvar egyben az iskola aulája is, évnyitótól évzáróig minden iskolai rendezvény színtere. Ha nem esik az eső! Mert csinos a matrózblúz, ha ballagáskor átázik, de az efféle izgalom nem igazán hiányzik. S mi még szerencsések is vagyunk, néhány hete például az Epreskerti Általános Iskola igazgatója panaszkodott a városi televízióban, hogy a mindennapos testnevelés tervezett bevezetéséhez semmilyen tornaterme vagy szobája nincs.

Infrastruktúra nélkül nehéz. Pedig a sport kiemelt terület. Elvileg. Az egész oktatás, nevelés elvileg sem. A tankötelezettség leszállítása 16 évre, a szakképzés közoktatási hányadának csökkentése, a felsőoktatás korlátozása nem a kiemelt fontosságra utal. Az államosítás a pedagógusok létszámának csökkentését hozhatja, akik eddig is növekvő terheket és rendre életpálya-modellt kaptak béremelés helyett. A magas színvonalat elért iskolák gyengébb átlagszintre romlástól tartanak; a gimnáziumokból csökkenhet, a szakközépiskolák többségéből megszűnhet a továbbtanulás. A kompetenciák fejlesztésének helyébe lépő ismeretközpontú tanítást minőségértékelés helyett szakértő kommandók ellenőrizhetik. Az épület, az infrastruktúra biztosítása pedig a korábbi fenntartó felelőssége marad. Ez Debrecenben például a száz oktatási intézményt és az évente egy-két iskola felújításának lehetőségét tekintve Márquez „Száz év magány” című regényét juttathatja eszünkbe. Nem látható olyan szándék, amely a mára sikeres, de egykor gazdasági recesszióval, társadalmi problémákkal sújtott országok oktatásra fordított komolyabb beruházásainak példáját akarná követni. Tudásalapú társadalom helyett inkább a marék rizsért dolgozó bérmunkás tűnik kitűzött iránynak.

Néhány héttel ezelőtt értesülhettünk arról, hogy az oktatásért felelős államtitkár asszony Brazíliában meglátogatta a magyar szerzetesek által alapított Szent Imre Gimnáziumot. Szerencsés vagyok, hogy két évvel ezelőtt az iskolát magam is megtekinthettem Sao Paulóban. Az intézmény valóban tekintélyes. Többszörös túljelentkezés jellemzi, pedig sikeres felvételi vizsgát követően mintegy ezer dollár a havi tandíj. Brazíliában a közoktatás, mint nálunk, elvileg ingyenes, nem muszáj magán- vagy egyházi fenntartású középiskolába járni. Csak éppen minimális az esély népiskolából az egyetemre bejutni. A szigorú egyetemi felvételi vizsgán megfelelni ugyanis csak igen alapos felkészítést követően lehet. A Szent Imre Gimnázium ezt tudja nyújtani.

Láttam szimpatikus, jó légkörű, egyen trikós állami általános és középiskolákat Rio de Janeiro, Sao Paulo és Manaus városban, köztük jól felszerelt, UNESCO által támogatott intézményeket is. De egyikük infrastruktúrája sem versenyezhetett a Szent Imre Gimnáziuméval. Nagy területen, gyönyörűen karbantartott környezetben sportpályák sorát láttam, légkondicionált, jól felszerelt tantermeket, fedett és kültéri úszómedencéket, amelyek révén évismétlésre is lehet bukni, ha valaki nem tanulná meg az előírt távot normaidőre leúszni. A tanárok kiválóan képzettek, de a kedvezmény ellenére sem tudja mindegyikük saját gyermekük után a tandíjat megfizetni. Lenyűgöző a színvonal, de csak a társadalom elitje képes igénybe venni, s tanulmányait egyetemen folytatni. Ez megrögzíti a társadalmi különbségeket, bár Brazília az oktatásra egyébként sokat költ, és gazdaságilag gyorsuló ütemben fejlődik.

Lehetséges lenne, hogy mi csak a nagyra nőtt társadalmi különbségek megőrzésében, netán növelésében vagyunk érdekeltek?

Pallás György

(A szerző középiskolai igazgató)