Képernyő: Dunaszínház

Bródy Sándor Tóth Flórája, mint Ibsen Nórája, a tragédiák tündérjátéka. Egymástól földrésznyi távolságra is a női lélek fájdalmát és sebzett kiszolgáltatottságát mutatják fel a világnak. Boda István jegyzete.Azt, ahogyan a férfi saját önzése szolgálólányának tekinti a másikat, s fölényét nemcsak megszokásból, de társadalom adta jogaiból is levezeti, s olybá akarja magát feltüntetni, mintha az általa felkínált karantén a párja üdvét és biztonságát szolgálná. Tehát örülni kellene neki, s akár büszkén feladni önnön egyéniségét. Hát erre mondanak nemet sokak nevében is az egyenjogúság előhírnökei

A tanítónő sajátos drámája irodalmunknak. Az író egy törékeny leány karcsú metaforájába sűríti bele az érzelmek szenvedélyét, s hoz létre benne olyan konfliktust, ami a személyes veszteség árán erkölcsi győzelemmé magasztosul. Vagyis egyszerűbben: Tóth Flóra azért vívja meg csatáját ifjabb Nagy Istvánnal, hogy az éppen karakánsága okán mindenkor példázata lehessen az érzelmi büszkeségnek. Annak, amelyik ad önmagára, szolgálja a hivatást, s kötelességnek tekinti a küldetést. S ott, ahol arra mindenkor a leginkább szükség van, ahol a kigúnyolt szeretet visszhangért kiált, s viszonzásként kapja a rábízottak szemsugarának beszédes üzenetét.

Nem véletlen, hogy ez a színdarab minden időben kiköveteli a maga színpadi feltámadását. Akárcsak legutóbb is a Szolnoki Szigligeti Színházban, ahol Kerényi Imre értelmezésében aratott sikert a ma színházba járó közönség körében. S tévéműsorrá rangosítva talán ugyanez elmondható az országos érdeklődésről is, merthogy a nyári nagy bóvliözönben szinte egyetlen kínálat, ami a csatornát minősíti. S ezúttal talán helyénvaló a szlogen is, miszerint a Duna Televízió értéket közvetít. Irodalmat tehát, bár – s azt se hallgassuk el – a magát a legolvasottabbnak reklámozó műsorújság igencsak szemérmesen csinál propagandát az ajánlatnak. Így: „Dunaszínház”, s alatta eme szikársággal: „Bródy Sándor: A tanítónő”.

Hogy Tóth Flóra miért mond nemet Nagy Istvánnak, hát ebben van a dráma igazi lényege. Pedig minden úgy alakul, mintha a szerelem a közhelyek nyomvonalán menne a beteljesedés felé. A préselt virág az ábrándok jelképéről üzen, az éjjeli muzsikaszó édes emléket őriz, ám akkor a szülők durva és kegyetlen ajánlata összetör minden illúziót. S annak romjai között ott vannak a hímnemű ajánlatok „szennyes” cserépdarabjai is, szembesítve mindazzal a jövővel, amire ezek árnyékot vethetnek. S ebbe a döntésbe besegít az a rendezői irónia, amely egy kubikostalicskán ágyaz összkomfortot idős Nagy Istvánnak, s kormányozza színpadra a helyzet karikatúrájaként. Persze itt és ezáltal többről van szó, A múltról, ahogy szembesít a jövővel. Fájdalmas zűrzavar ez, de tüskéje megkerülhetetlen. Akkor és ott a vagyon, az öntelt gazdagság leckéztetik meg íróilag egyértelműen. A pénz fétise ítéltetik el, mint minden rossznak a forrása. A mohó szerzés, a vagyon, s úgy leginkább, hogy a másik fiú egy magára irányított pisztolylövéssel vétózza önmaga s szülei életformáját.

Nem titok, hogy Bródy két változatát készítette el a drámának. Az egyiket úgy, ahogy most láttuk, a másikat meg a boldog végkifejlettel – Flóra és István egymáséi lesznek –, az akkori közönség ízlésigényéhez alkalmazkodva. Hogy a ránk kancsalító „nagyistvánok” – öreg és fiatal – ma melyik változatban mutatnának társadalmi presztízst, nem is olyan rejtélyes kérdés. Sikeres vállalkozói mivoltukban megbecsült modellei is lehetnének jelenünk mindennapjainak.

A tanítónő azonban úgy jó és igaz, ahogy a Dunaszínház értelmezésében láthattuk. Tóth Flóra alakját Bródy Sándor sem álmodhatta volna szebbé, mint amilyenné Horváth Nikolett formálta.

Boda István

[email protected]