Embermese

És mégis odahajtom fülemet a Kossuth

adóra és harminc hétköznapi

estén hallgatom, ahogyan Eszenyi

Enikő elmeséli nekünk a

Micimackót. Nem akárhogyan! Mint ahogyan nem

akármilyen mese ez, egyike a világ

legismertebb, legkedveltebb gyermekkönyveinek.

Alan Alexander Milne, az író

nemigen gondolta, hogy Róbert Gida és

Micimackó története (és persze

Fülesé, Zsebibabáé és a

többieké) nem csupán fennmarad, hanem

ötleteket ad utánzóknak, ügyes

mesterembereknek (pl. Micimackó és a Tao)

hosszú-hosszú időre.

Olyan csoda ez, amelyre ésszerű

magyarázatot adni szinte lehetetlen. Ha csak azt

nem, hogy a mesebeli pagonyban a gyermekszoba

játékai megelevenedve élik

saját önálló

életüket, de nem tudnak szabadulni az

embertől, akitől a könnyet és a

mosolyt, az összetartozást és a

tévedéseket tanulták. Ennyi lenne

a csoda? Ezen múlna, hogy sok ezren hallgatjuk,

millióan olvassuk, hogy bankok

választják ajándék

könyvnek, hogy alakjai beépültek az

emberi társadalom

jelképrendszerébe?

Ennyire hiányozna világunkból az

emberség? Ha csak nálunk,

magyaroknál lenne nagy a siker, azt

mondanám, szerepe van benne Karinthy Frigyesnek,

aki magyarra fordította. Magam nem ismerem az

eredeti angol szöveget, de bizonyos vagyok benne,

hogy abban, amit én hallgatok, olvasok, benne

van Karinthy rendkívüli

zsenialitása, humorának sajátos

varázslata is. A rádiósorozatban

meg benne van Eszenyi Enikő

különleges artikulációja, a

szóbeli megformálás

varázslata. Mert a Micimackó ma is

rólunk szól, esendő emberekről,

akiknek szüksége van arra, hogy a

világ lármája és

gyűlölködése, agressziója

elől elhúzódjon abba a mesebeli

pagonyba, és játsszon egy kicsit.

Milne írt ugyan más könyveket is,

pl. két félsikerű

detektívregényt, de azok eltűntek az

időben.

Micimackó pedig ma is él,

döcög, dörmög, és szereti a

mézet.

Bényei József
[email protected]