Egyedül nem megy

„Így vagy úgy – egy embernek

önmagában semmi esélye sincs”

– írta Hemingway. Azóta a

világ – bár másban sokat

– ebben a tekintetben azonban semmit sem

változott.

Alapvetően nem szeretünk egyedül lenni,

mondván, az ember társas

lény. Szüksége van valakire, akivel

örömben bánatban,

jóban és rosszban... Aki boldog,

ha mosolygunk, és szenved, ha sérelem

ér minket.

És fordítva. Ezért az

érzésért sokan, sokmindenre

képesek. Keresik, sőt kutatják a szerelmet,

benéznek minden fa és bokor

mögé, hátha ott, hátha akkor.

Hátha ma este. Hátha ő. Hátha

felhív... Nem hívott. Ő sem.

Miért nem?

Fülemben azonban folyton ott visszahangzanak a

jótanácsok: Ne keresd, akkor

úgysem jön! Ha nem gondolsz rá, ha

nem akarod görcsösen, majd

rádtalál. Más okosság:

találj magadnak elfoglaltságot.

Járj jógázni,

táncolni.

Egyedül...

Csak azt nem értem, akkor itt miért nem

talál be a közmondás, miszerint aki

keres, az talál?

És hogyan lehet valamit nem keresni, ha

szeretnénk megtalálni, és nem

várni, ha már alig várjuk?

Hogyan csaphatjuk be magunkat úgy, hogy azt ne

vegyük észre?

Nem értelmetlen-e az a kifejezés, hogy

építő jellegű magány?

Fel, avagy leépítő?

Nem akkor írták-e legszebb

verseiket a költők, nem akkor

formázták-e meg legszebb szobraikat a

szobrászok, amikor

szerelmesek voltak?

S nekünk nem akkor megy-e legjobban a

munkánk, nem akkor jönnek-e a legjobb

ötletek?

Alapvetően nem szeretünk magányosak

lenni.

Álljon itt mégis egy mondás,

melyen mosolyoghatunk, vagy elgondolkozhatunk: Arra

törekedj, hogy egyedül is jó

társaságban légy!

Fazekas Anita
[email protected]

• Olyan szép, mintha mű

lenne

életünk