Radics Tamás hegymászó szerint a legfontosabb a természet és a magas hegyek iránti alázat

Tizenkét évig élt Debrecenben Radics Tamás túravezető, aki a Debreceni Egyetemen szerzett geológus diplomát, itt járt doktori iskolába, tanított az egyetemen, és innen költözött Budapestre. Hogy miért? Ennek praktikus okai voltak: onnan indulnak útjai, no meg a fővárosból könnyebb elérni országunk középső- és dunántúli részeit, hol magashegyi túráiról tart rendszeresen előadásokat, élménybeszámolókat. És mindennek alapja ugyancsak Debrecenhez köti Tamást. Itt, az alföldi nagyvárosban szerette meg a magas hegyeket, a magashegyi túrázást. Először erről faggatta a Cívishír a Debrecenbe úti beszámolóra érkezett hegymászót.

Kétszer is hatezer fölött

– Középiskolás koromban kezdődött, mégpedig nagy szerelmi bánatomban, amikor hosszú idő után végre kimozdultam a szobámból, és az egyik barátommal elmentem sétálni a határba. Eközben kérdezte, hogy tudom-e, ki érte el először a Déli-sarkpontot. Nem tudtam, hogy Amundsen. E hiányosságom okán kezdtem el főleg sarkvidéki felfedezésekről, Ernest Shackletonról, Roald Amundsenről szóló könyveket olvasni. Innen kaptam kedvet más extremitásokat leíró olvasmányokhoz is. Ilyen téren a magashegységek voltak a legközelebb, és éreztem, szeretnék a hegyek között lenni. Földrajzból emelt szintű érettségit tettem, akkor még Kápolnásnyéken éltem. Az érettségi után kerültem Debrecenbe, az egyetemre, geológiát tanultam, ezt a természetközelisége miatt választottam. Nagyjából így kezdődött a történet, és aztán így pártoltam át a magas hegyek világába. Innen, Debrecenből a romániai Bihar-hegység érhető el leghamarabb, ha magashegységbe vágyik az ember. Azért választottam Debrecent, hogy más közegben is szocializálódjak, ne csak az otthoniban. Aztán rájöttem, hogy ez más szempontból is nagyon jó döntés volt. Debrecent igazából Erdély és a Kárpátok kapujának is lehet nevezni, hiszen az Erdélyi-szigethegység kettő, a Magas-Tátra, immár az autópályán, három óra alatt elérhető. Egy időben szinte minden hétvégét a Bihar-hegységben töltöttem. A Bihar után pedig Erdély következett a Keleti- és a Déli-Kárpátokkal, majd a Felvidék – beszélt a kezdetekről Radics Tamás, aki természetesen később távolabbi tájakra is eljutott.

Kezdetben törekedett arra, hogy minden nyáron az előzőnél magasabb és hegymászás terén nagyobb technikai kihívást jelentő hegyet másszon meg. Kezdte a Kárpátokkal, még debreceni egyetemistaként, aztán ment a Pireneusokba, az Alpokba, a Kaukázusba, majd következett Közép-Ázsia a Pamírral és a Tien-sánnal. Ez utóbbi két hegységben jutott fel a legmagasabbra. Mindkétszer Kirgizisztánban, és 6 ezer 300 méterre a tengerszint fölé. Nem titkolta, mind a két alkalommal hétezresre indult, de nem sikerült feljutnia az úti célként kiszemelt csúcsokra. Az utolsó táborig tudott felmenni, ami mindkettő esetében 6 ezer 300-on volt. Ott sátrazott, és mindig történt valami, ami megálljt parancsolt neki. 

Mi kell a magashegyi túrához?

– Aki kíváncsi, szeret a természetben lenni, akit egyszer elkap a magashegyi őrület és megízleli a magas hegyek nyújtotta szabadságot, látja a szépségüket, akkor már „elveszett” az ember, menthetetlenül a hegyek rabja lesz, és ha csak teheti, elindul felfedezni őket – kezdte válaszát Radics Tamás arra a kérdésünkre, hogy mit tanácsol a hegyekbe vágyó alföldi embereknek? – Erdély ebből a szempontból is más szerintem, mint a nyugat-európai hegyek, vagy mint sok magas hegységi régió. Erdélyben szabadon lehet sátrazni. Az nagyon fontos, hogy a túrázók fokozatosan szokjanak hozzá a magashegyi túrázáshoz. Kezdjék a hazai középhegységekkel. Ha ismerik a turistautak jelzéseit, tudnak tájékozódni, biztonságosan mozognak a hegyvidéki terepen, utána már kimehetnek a Bihar-hegységbe. Az okostelefonokra le lehet tölteni navigációs applikációkat, azok is segítik a tájékozódást, és igazából a legolcsóbbak is. De vannak turisztikai egyesületek is, hozzájuk is lehet társulni, ők is segítenek.

Akik pedig komolyan gondolják, netán hivatásuknak választanák a túrázást, ők el tudják végezni a Magyar Természetjáró Szövetség túravezetői tanfolyamait. Ezek jó alapot adhatnak, de aztán tovább lehet menni a sziklamászó tanfolyamok irányába. Itt már a magashegységekben szükséges ismereteket is megkapják. A személyes felszerelések legfontosabbika a túrabakancs. Azért nem túracipő, hanem bakancs, mert az nagyon jól fogja a bokát, és még egy esetleges sérülés alkalmával is összetartja a bokánkat. Manapság terjed az ultrakönnyű túrázási stílus, tehát a lehető legkevesebb cuccot vigyük magunkkal és futócipőben induljunk a hegyeknek. Ez inkább azoknak való, akik már több éve magabiztosan terepfutnak, tájékozódó futásokon vesznek részt, de még azoknál sem tartom feltétlenül jó ötletnek a lehető legkevesebb felszerelést. Jó felkészülni mindenre, tehát egy fejlámpának mindig benne kell lenni a túrazsákban, és az elsősegélynyújtáshoz kellő felszerelések is alapvetőek. Az öltözet mindig időjárásfüggő. Az se jó, ha nagyon melegünk van, az se jó, ha nagyon fázunk, igazából a tapasztalat fogja ezt is alakítani, ki hogy szereti. Az évszaknak megfelelő öltözetben legyünk, de esőkabát, a napsugarak ellen baseballsapka és napszemüveg mindig legyen nálunk. A gleccseren az UV már a szaruhártyát is roncsolhatja, a napszemüveg ott kötelező. Oda pedig már jó, ha hegymászó kötelet, beülőt, karabinert és fejvédő sisakot is visz magával az ember.

Számára Erdély a világ közepe

Radics Tamás nem emlékszik olyan extrém túraélményére, amire utólag azt mondta volna, hogy na ilyet többet ne! Jó tapasztalata viszont annál több van. Példaként hozta a már említett, a Tien-sánban sikertelen csúcsmászási kísérletének egyik részletét. A 4 ezer 400 méter magasan lévő egyes és az 5 ezer 600 méteren létesített kettes tábor közötti szakaszt reggel fél kilenc előttig kellett teljesíteni, mert olyan függőgleccseren kellett átkelnie, ami a napsütés hatására olvadt. Éjszaka kellett indulni, fejlámpával világítottak. Fel kellett vinni minden cuccot, hogy a második tábort ki tudják építeni. Első próbálkozásakor azonban fél kilenckor még nem érte el a magasabb tábort, előtte egy, mögötte úgy harminc ember volt az úton a sorban. Látta, ahogy megsüti a nap a fehér hófalat, és elgondolkodott, mit csináljon? A mögötte lévők nem fordultak vissza, így ő is nekilódult a nehéz szakasz megtételének. És ahogy elindult, roppanást hallott felülről, és már jött is a lavina.

– vallotta meg Radics Tamás. 

Ezzel együtt vágyik sok extrém helyre. Kedvencei továbbra is a Bihar-hegység és Erdély, ott pedig a Keleti- és a Déli-Kárpátok. Azért szereti annyira Erdélyt, mert szerinte ott minden megtalálható kicsiben, ami a világban nagyban megvan. Minden szempontból kielégítő, és az a szabadság, amit ott élhet át, azt sok más hegyen olyan formában nem tapasztalta meg. Példaként említette a táj változatosságát, a történelmi emlékhelyeket, azok magyar vonatkozásait, és mindezek kis területen összpontosulnak. Sok helyen volt már a világban, de azt a fajta vibrálást, ami ott van, sehol máshol nem érezte. Ezek miatt Erdélybe bármikor szívesen visszamegy. De ha nagyon magas hegyekbe vágyik, akkor az a Kaukázus, Grúzia, ahová munkája által évente két-három alkalommal eljut.

És szeretne-e feljutni legalább egy nyolcezresre? – Amikor közel hétezer méteren voltam oxigénpalack nélkül, akkor éreztem azt, hogy én képes vagyok arra, hogy azt a hegyet megmásszam, és utána, hogy az a külső körülmények miatt nem sikerült, mindig idegesített: basszus, pedig akkor megvolt bennem minden, és szeretném egyszer megpróbálni azt, hogy milyen lehet nyolcezer méteren. Persze ott is oxigénpalack nélkül. Az, hogy meddig lehet felmenni plusz oxigén nélkül, az már nagyon egyénfüggő. Egyrészt adottság, másrészt pénz kérdése. Pénz, mert rengeteg fizikai edzést igényel, sok időt a testünk felkészítése. Ebbe beletartozik az is, hogy a csúcsra vezető úton különböző magasságú táborokban mennyi időt tud eltölteni az akklimatizálódással. Minél többet, annál biztosabb a siker. A nyugati társadalmakban nagyon sok pénzt elköltenek erre, akár úgy is, hogy hétezer fölött az illető hetekig szoktatja a szervezetét a magassághoz. Utána megmászik egy alacsonyabb nyolcezrest, majd egy nagyon erős nyolcezer méter fölötti hegyet. Ez neki teljesen más, mint egy magyar embernek, akinek sajnos pénz kérdése az, hogy nagy magasságokban mennyi időt tud tölteni.