Szebellédi Soma: naponta néhány szelet vajas pirítós is elég az élethez

„Nem féltem egyszer sem, de nem azért, mert én egy hős vagyok, hanem mert ott soha senkit sem láttam félni” – kiállítás nyílt egy debreceni fotós a háború sújtotta Ukrajnában készült képeiből Embernek maradni címmel, amely a Méliusz Könyvtárban látható március 18-ig.

A debreceni születésű Szebellédi Soma Gergő újságírást tanult a Debreceni Egyetemen, majd autodidakta módon fotóssá képezte magát, amit trénerként tanított is külföldi önkéntes projektek keretében. Egy ideig saját vállalkozása volt Debrecenben, majd 2018-től több turnusban hónapokon át óceánjáró hajókon dolgozott fotósként. Barátai találóan az Alhaji becenévvel illették, ami arabul zarándokot jelent, miután ő könnyedén képes a kultúrák között mozogni. Ezidáig két alkalommal építkezéseken önkénteskedett a Kijev melletti Makarivban: 2022 októberében két, majd decemberben egy hetet. Közben kicsit kijevi is lett. Azt állítja, a veszély ellenére vissza fog még térni Ukrajnába.

Cívishír: Már középiskolás korodban elindultál egyedül a nagyvilágba. Hogy jött neked már olyan fiatalon ez az ötlet? Nagy vágyad volt az utazás?

Szebellédi Soma: Imádok utazni, a világ pedig hatalmas. Itthon lenni elfecsérelt élet ahhoz képest, hogy mi van a nagyvilágban, hány ezer árnyalata, színe van, amit el sem tudunk innen képzelni. Nem is tudok már huzamosabb ideig itthon lenni. Tizenkilenc éves koromban a nyári szünetben kimentem Londonba egy csomag ruhával, hogy lesz, ami lesz. Olyan volt ez, mint amikor a szegény legény felkerekedik, elmegy világot látni és szerencsét próbálni. Az első két éjszakát ismerősnél töltöttem, aztán onnantól kezdve következett az albérletszerzés, munkakeresés. Kinyomtattam száz önéletrajzot, majd mentem végig az utcán és mindenhova beadtam. Egyébként e téren nagyon naiv voltam: sokadmagammal folyton rászedtek minket ingyenes próbanapok formájában, ami után nem alkalmaztak. Én azt a világot elsősorban látni akartam; munkára csak azért volt szükség, mert London nagyon drága város. Az a kiruccanás nem a pénzkeresésről szólt: egész nyáron pirítóst ettem, négyszer vettem falafelt, és időnként a lakótársak megosztották velem a tésztájukat. Jó közösség volt, de pénz híján inkább azt tapasztaltam meg, hogy konkrétan milyen kevés is kell az élethez: naponta néhány szelet vajas pirítós, és ennyi. Később az egyetemi tanulmányaim alatt Erasmus-ösztöndíjasként Magdeburgban töltöttem három hónapot. A KÖZ-Pont Egyesülettel önkéntesként, majd pedig trénerként Lengyelországtól Görögországig változatos helyekre jutottam el. Főként fotózásról és videózásról tartottam tréningeket.

Cívishír: Önmagadat hogyan mutatnád be most, annyi tapasztalat után, amit megéltél? Mit emelnél ki?

Szebellédi Soma: A világjáró szó jut legelőször eszembe, ami így kimondva elég pökhendinek hangzik. De végül is igen, hiszen a munkámnak köszönhetően is nagyon sokat utaztam. A világjáró életmódot valaki vagy a hivatása, vagy a saját kedve miatt választja – nekem szerencsém volt ezzel. Az idegen nyelvek és a különféle kultúrák mindig is érdekeltek, és úgy gondolom, minél többféle dologgal találkozik az ember, ami más, mint az övé – legyen szó öltözködési szokásokról vagy meggyőződésekről –, annál teljesebb képet kap a saját világáról. Buborékban felnőni azért veszélyes, mert az embernek nincs összehasonlítási alapja, így a saját látásmódját tartja csak normálisnak, hozzá képest pedig minden mást alacsonyabb rendűnek. Ez a hozzáállás szerintem nagyon veszélyes, főleg egy fiatal elmének, a gyerekeknek.

Cívishír: Az önkéntesség és a társadalmi felelősségvállalás már régóta érdekel téged. Milyen területen tevékenykedtél ezzel kapcsolatban az ukrajnai út előtt?

Szebellédi Soma: Tizenhat éves korom óta önkénteskedem. Helyi szinten kezdtem el az akkori nevén V-DÖK-nél, mai KÖZ-Pont Ifjúsági Egyesületnél. Először hallás- és látássérültek között segítettem, aztán a nyelvtudásom és a talpraesettségem miatt nemzetközis lettem az egyesületnél. Egy nemzetközi csereprogram keretében találkoztam az első ukrán ismerőseimmel is 2011-ben Görögországban, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Lehengerlően barátságosak és nyíltak voltak. A társadalmi felelősségvállalás igénye talán a gyerekmesék miatt született meg bennem. Egy apa nélkül felnövő gyerek valószínűleg keresi a férfiképet, és tudat alatt biztosan a mesékben szereplő nemes lelkű és dicső lovagok, hősök felé kezdtem el vágyódni, olyan akartam lenni, mint ők. Ez persze csak találgatás, nem vagyok pszichológus. Egyébként úgy gondolom, alapvető emberi ösztön egymás segítése, csak sokszor hagyjuk, hogy ezt elnyomja a politika, a manipuláció vagy leginkább a félelem, ami az első kettőnek az eredménye. Mind azt szeretnénk, hogy a bajban rajtunk is segítsenek. Ma arra tanít minket a társadalom, hogy önzők legyünk: minden arról szól, nekem, enyém, magamnak. Persze van ennek egy egészséges szintje, bennem is megvan az önzés ugyanúgy, mint bárki másban. De nem lehet, hogy csak magammal foglalkozzak, mert az hová vezet? Teljes közönyhöz és apátiához. Ehhez lassan elég körbenézni Magyarországon. „Ez nem az én dolgom” – sokaknak ez a hozzáállása. Nem azt mondom, hogy éppen egy háborús övezetbe kell elmenni segíteni, kezdjük helyi szinten. Semmibe nem kerül, ugyanakkor oda-vissza működik: egyszerre adsz és kapsz.

Cívishír: Te viszont most az előző önkénteskedési helyszíneidhez képest egy merőben más terepet választottál. Miért fordultál Ukrajna felé?

Szebellédi Soma: Tavaly a háború kitörésekor éppen hajón voltam, ahol sok ukrán alkalmazott is volt. Aznap a fotósbolt melletti boltban dolgozó ukrán lányok könnyekben áztak, a világvége volt az arcukon. Tőlük tudtuk meg valahol az óceán közepén a Kanári-szigetek és Madeira között félúton, hogy kitört a háború Magyarország szomszédságában. Szárazföld közelében, amikor újra csatlakoztam az internethez, tudtam csak részletesebben megnézni a híreket. A háború harmadik estéjén láttam az egyik videóban, ahogy egy apa a feleségét és a lányát felteszi egy buszra, miközben mindannyian zokognak, mert az apa bevonulni, a családja pedig az ellenkező irányba indult. Ez a jelenet annyira kifacsarta a szívemet, hogy én ott akkor azt az estét szép csendben végigsírdogáltam a bolt sarkában. Bennem akkor született meg a döntés a videó hatására, hogy amikor hazamegyek, megtalálom a módját, és ki fogok menni segíteni. Ukrán barátaim is vannak, de ez nem is kellett ehhez a döntéshez, itt eldőlt a kocka. Ezt az ukrán nemzeti színű karkötőt, amit viselek, a hajón az egyik gyermekfelvigyázó kötötte nekem. Szolidaritásból kezdtük ezt hordani, hogy a legénység ukrán tagjai akár szavak nélkül is tudják, velük vagyunk. Azóta hordom ezt, lassan egy éve, nem is veszem le a háború végéig, vagy ki tudja, meddig.

Cívishír: Belegondoltál, hogy most tényleges veszélyzónába mész? Eddig biztonságos helyeken önkénteskedtél.

Szebellédi Soma: Ezzel tisztában voltam, éppen ezért miután hazajöttem a hajóról, nem utaztam el rögtön, mert a családom, főleg a betegeskedő nagymamám, ezt nem viselte volna jól. Ősszel mentem, amikor már kicsit lecsendesedett a helyzet, és a kijevi térség környékéről kiűzték az oroszokat. Ettől azért nem lett teljesen biztonságos, mint tudjuk, állandóan bombázzák a civil területeket is az oroszok. Édesanyámat megnyugtattam, statisztikailag nagyon kicsi az esélye, hogy épp rám essen egy bomba, hiszen Makarivban már mindent lebombáztak, amit lehetett.

Cívishír: Végül építkezésre szegődtél el BUR-hoz (БУР), ami az „Együtt építjük Ukrajnát” rövidítése. Hogy találtad meg ezt a szervezetet, és mit lehet tudni róla?

Szebellédi Soma: Egy kedves barátom augusztusban mutatott nekem olyan Telegram-oldalakat, csoportokat, ahol a nemzetközi önkéntesség szerveződik. Azokhoz csatlakoztam. Több lehetőség is felmerült, de nehéz volt olyan szervezetet találni, ahol angolul is tudnak velem kommunikálni. Ugyan elkezdtem tavaly augusztus óta ukránul tanulni, de akkor még nagy szükségem volt egy angolul beszélő kapcsolattartóra. Végül rátaláltam a BUR-ra. Egyébként ez egy 2014-ben, a Krím ellen indított háború kitörésekor alakult ukrán szervezet, aki külföldi önkénteseket is fogad, igaz nem voltunk sokan: csupán egy francia és egy amerikai sráccal találkoztam. Nagyon felnéztem a franciára: Normandiától elstoppolt Kijevig! Az építkezésre nagy szükség van, mert rengeteg ember elvesztette a fedelet a feje fölül, és a tél közeledtével ez élet-halál kérdése. Ott nem olyan a tél, mint nálunk, mert decemberben mínusz 13 fok és hóvihar volt. Versenyeztünk az idővel. Egyébként bárki küldhet be a BUR-nak kérést, hogy mit szeretne rendbe hozatni. A szakértőik megvizsgálják és eldöntik, melyiket lehet a leggyorsabban és a leghatékonyabban újjáépíteni, majd szerveznek köré egy projektet.

Cívishír: Két hónappal az indulásod előtt kezdtél magadtól ukránul tanulni. Azzal a kezdeti nyelvtudásoddal hogyan boldogultál a közlekedésben? Milyen volt az utad?

Szebellédi Soma: Vonattal mentem végig munkácsi átszállással, ahol két óra várakozás után az éjszakai vonattal értem Kijevbe. Tudtam, egy kis állomáson egy ötvenéves hölgy nemigen tud majd engem angolul kiszolgálni, ezért előre felkészültem a szöveggel. A Munkács-Kijev járat elképesztő volt: háború közepén egy hosszú éjszakai vonaton volt víz, szappan, papír a mosdóban, és áram a konnektorban. Négyszer utaztam azon a járaton, mindig rendben volt a felszereltség, ráadásul minden utas kap teát vagy kávét ingyen. Pedig nem egy puccos, drága vonatot kell elképzelni. Metróval, majd maszek kisbusszal jutottam el Makarivba, ami olyan 30-40 percre van Kijevtől. Ez egy kisváros, a nyugat-kijevi régió központja, Kijevhez képest porszemnyi. Van focipálya, több bolt, de inkább a történelmi jelentősége fontos: volt régen ott egy erőd, amelynek ma is megvan egy maradványa, hiszen a Kijevhez vezető nyugati útnak Makariv az egyik őrzője. Amikor északon betörtek az oroszok, az Irpiny-Bucsa vonalon voltak a legnagyobb harcok, de a második legjelentősebb csapást Makariv szenvedte el, ezért van ott olyan sok tennivaló.

Cívishír: Szerencsésen megérkeztél tehát az önkénteskedésed helyszínére. Milyen körülményeket biztosított a BUR nektek, önkénteseknek?

Szebellédi Soma: Mi szerencsére nem romos épületben laktunk, mert a szervezők igyekeznek az alapvető komfortot megteremteni. Egy iskola második szintjén két tantermet rendeztek be hálóteremnek: a padok helyére vaságyakat hoztak. Hálózsákot minden önkéntes vitt magával. Egy csapatban átlagosan 20-25 fő van, akik heti váltásban érkeznek. Sokan egyetemisták, akik egy hetet kivesznek az egyetemről, hogy jöjjenek segíteni. Az alattunk lévő szinten pedig katonák állomásoztak. Főztek ránk, mindig meleg ebédet kaptunk, hál' istennek a kedvencem, krumplis varenyiki is készült sokszor. A hálószobának szolgáló termeket fűtötték, generátor is volt, de így sem lett elég meleg. Előfordult, hogy hajszárítót hagytunk bedugva éjszakára. Az ember azt is meggondolta, kimenjen-e vécézni, ugyanis a folyosón húsba vágó hideg volt. Ott benti guggolós vécék voltak egyébként, nem az angol típusú vécécsésze. Szinte mindig hideg vízzel zuhanyoztunk. Decemberben - bevallom - párszor ki is hagytam a lehetőséget, mert nem éreztem magamban az erőt ahhoz, hogy húsz perc séta után hideg vízzel egy sportpálya olyan öltözőjében zuhanyozzak, amelynek az üvegajtajában már nem volt üveg, tehát lényegében a kinti hőmérséklet fogadott minket. Ráadásul az ember nem melegszik fel sosem, mert minden hideg: a levegő, a kilincs, bármi, amihez érünk.

Cívishír: A fizikai munkában azonban jól ki lehet melegedni és elfáradni. Hogyan telt egy napod ott?

Szebellédi Soma: Nagyon profin meg volt szervezve az egész heti program. A munka során senkit sem hajtanak, hogy lépje túl a saját fizikai határait, nem állnak hajcsárként mellette. Mi, fiúk próbáltuk a lányokról levenni a terhet, például a 20 kilogrammos cementes zsákok cipelését. Minden projektnek van egy átfogó mestere, akihez 3-4 almester tartozik. Az almesterek mindegyike 3-4 önkéntesért felel. Egy szakember tehát mindig elmondta és megmutatta nekünk, mit csináljunk. Minden felszerelést biztosít a BUR. Ottlétem alatt egy kétszintes kollégiumon dolgoztunk, aminek a tetejét teljesen megsemmisítette egy bombatalálat, ráadásul még be is ázott, tehát a felső szintet végtelen penész borította. Leszedtük az összes penészt, majd az öt réteg tapétát, mindent vissza kellett bontani a csupasz falig, majd onnan újraépíteni. Változó egyébként, néhol csak a felső vakolatot kell leszedni, újra vezetékezni, kicserélni az elektromos hálózatot. Amihez képzettség kellett, azt a megfelelő mesterek végezték el.

Cívishír: A tervezett egy hétből októberben végül kettő lett.

Szebellédi Soma: Igen, mert annyira jól éreztük magunkat, hogy se a francia barátom, se én nem akartunk hazajönni. Elképesztő közösségi élmény volt. Olyan mértéktelen barátsággal és szeretettel fogadtak minket, hogy bármennyire is furcsa lehet, azt kell mondanom, ott a légiriadók alatt jobban éreztem magam, mint itthon, ahol nincs életveszély. Ráadásul nagyon nagy ereje van annak, amikor valami hasznosat teszel, aminek minden nap látod is az eredményét. Decemberben visszamentem az év utolsó turnusára, mert mindenképpen ott akartam lenni a kollégium befejezésénél.

Cívishír: Mire odaérkeztél, addigra Kijevből már elvonult a front. Ennek ellenére nem volt benned félelem? Voltál közvetlen fenyegetésben?

Szebellédi Soma: A BUR kizárólag a felszabadított területekre szervez tábort, bár ez nem jelenti azt, nincs ott semmi veszély. Az első dolog, ami az első eligazításon elhangzott: soha semmilyen körülmények között ne lépjetek fűre! A város 80 százaléka ugyan aknamentesített, de maradjunk a betonon. A földút is kockázatos, a fű pedig egyenesen életveszélyes, ugyanis aki eddig becsatangolt az erdőbe, felrobbant. A különleges erőktől érkezett egy szakértő is, aki részletes prezentációt tartott nekünk az oroszok által használt aknákról, csapdákról és gránátokról. Nem féltem egyszer sem, de nem azért, mert én egy hős vagyok, hanem mert ott soha senkit sem láttam félni. Az első héten naponta négyszer-ötször szólalt meg a légiriadó, ilyenkor mindig menni kell az óvóhelyre, ha az nincs a közelben, akkor a két fal szabályt kell követni. A becsapódás várható pontja és az ember között azért van szükség legalább két falra, mert az első falat a lökéshullám leomlaszthatja, és az halálos lövedékfelhővé válik, ami vagy eltalál, vagy betemet, vagy kilyukaszt. Ha van egy második fal, akkor az az első fal lökését hatékonyabban meg tudja állítani. Persze a tető is számít, hiszen például egy fatető semmilyen védelmet nem biztosít. Ahol dolgoztunk nem volt óvóhely, tehát ott mindig lementünk a földszintre, behúzódtunk a középső folyosón guggolva a fal tövébe, ahol akár három órát is eltöltöttünk, ha addig szólt a sziréna. Hideg volt, nagy takarók alá bújtunk össze.

Cívishír: A helyiekkel is volt alkalmad találkozni, milyenek az életkörülményeik? Rajtuk se láttál félelmet?

Szebellédi Soma: Makariv egyik fele romokban áll, a másik fele pedig az éppen adott állapotában működik. A helyiek vagy próbáltak ott maradni, vagy azóta visszatértek. Működik három nagy élelmiszerbolt, a tűzoltóság, a kiégett gyógyszertár helyett újat nyitottak, az iskola viszont romokban áll, mert az volt az ukrán védők bázisa. Visszatért az élet: nyitnak-zárnak a boltok, dolgozni járnak az emberek. Ha nincs benne üveg, csomagoló fóliát húznak az ablakokra. Víz többnyire van, meleg víz nem feltétlenül, mert áram nélkül nem tudnak melegíteni. A tél közeledtével Kijevben láttam melegedőpontokat, ahol internetet is biztosítanak. A mobilhálózati kapcsolat sokszor összeesik, pedig nagyon fontos, hogy a szeretteivel tudassa az ember, jól van. A fővárosban az áramkimaradást kerületenkénti eltolással oldják meg: egyik nap például 8-tól 14 óráig, másnap 9-től 15-ig van áram. Ezt a beosztást előre megkapják a lakosok, amiben persze lehet eltérés. Makarivban a helyiek elmesélték az oroszok aljas, civileknek hátrahagyott csapdáit, például damilt tesznek a kilincsre, ami ajtónyitáskor kibiztosít egy bombát, vagy plüssmaciba rejtenek. Számomra a legmegdöbbentőbb az az eset volt, amikor agyonlőttek egy kocsiban menekülő családot, majd bombákat helyeztek el a holttestek körül úgy, hogy ha valaki elmozdít egyet is, felrobban a bomba. Csak hónapokkal később tudta egy tűzszerész hatástalanítani, mert szakemberből hiány van. Ez még nem a téli hidegben volt. A civileken se láttam a félelmet, de akkor már fél éve zajlott a háború, volt idejük hozzászokni. Van egy telefonos alkalmazás, ami a lokációnk beállítása után jelzi a légiriadót. Első alkalommal Kijevben én kora reggel talpra pattantam a harsogó hangjelzésre, míg a két másik ukrán szobatársam csak átfordult egyik oldaláról a másikra. Később elmagyarázták, ők nem tehetik meg naponta ötször, hogy eldobják a munkát és lerohanjanak a pincébe.

Cívishír: Azt halljuk a médiában, Ukrajna erősen kitart, meg akarja nyeri a háborút. A civilek fejében hogy fér meg egymás mellett a győzni akarás és az, hogy nyilván mindenki azt szeretné, legyen vége már ennek?

Szebellédi Soma: Ez a kettő számomra egy lapra esik. Épp amikor ennyire nehéz az élet, akkor mutatkozik meg az igazi küzdeni akarás, a hazaszeretet, ez a nemzet vagy az ember igazi próbája. Eljutnak arra a pontra, hogy ha már ennyi mindent kibírtak, akkor nekik mindenképp győzniük kell. Olyankor kell bátornak lenni, amikor ellövik a fejem fölül a tetőt, vagy amikor hideg vízben kell zuhanyozni négy fokban. Ez fűti az igazi dacot ebben a helyzetben: minél több gaztettet hajtanak végre az oroszok, annál jobban felkorbácsolja az ukránok ellenállását, és ez az, amire nem számítottak. Hadászatilag is meglepték őket. Csalódniuk kell.

Cívishír: Csillogó szemmel mesélsz a legmegrázóbb helyzetről is. A sok-sok élmény közepette mi az, ami a legmeghatározóbb volt számodra?

Szebellédi Soma: Az, ami a kiállításom címe és témája: embernek maradni. Mindezen gonoszság, szenvedés és nyomorúság közepette légiriadó alatt harsogva énekelni a Cservona Kalina számot, hogy odafent is hallják a repülőgépekben, idelent fiatalok vannak, akik teszik a dolgukat, nem félnek, nem hunyászkodnak meg. Az, hogy engem mint magyart mindenféle előítélet nélkül, öleléssel és szeretettel fogadtak vadidegen emberek. Az, hogy szinte egymással versengtek, ki vezessen körbe, ki tolmácsoljon nekem. Az, hogy egy táborvezető a második héten felajánlotta, Kijevben nyugodtan aludjak a lakásán, pedig nem is barátkoztunk össze. Vagy a hajón megismert ukrán táncosnő édesanyja azt mondta, maradjak nála Kijevben, amíg akarok, használjak mindent, még varenyikit is készített nekem. Az az önzetlenség, szeretet és korlátlan jószívűség, amivel találkoztam, nem egy olyan nép képét mutatta, akit éppen kiirtani próbál egy fasiszta diktátor. Úgy adták az összes kedvességüket, hogy én még egy téglát nem mozdítottam meg értük. Azt a belső erőt látni, ahogy ösztönös szeretettel reagálnak mindenre, amit csinálok: ez a fő élmény számomra.

Cívishír: Tervezel visszamenni. Mikor?

Szebellédi Soma: Valószínűleg február végén, a kiállításom megnyitója után. Kijevbe megyek legközelebb, mert hirtelen annyi barátom lett, hogy szinte mindennap máshol aludhatok, de önkénteskedni is szeretnék. Kijevben nagyon kevés a rom, hiszen ott centralizálódik minden, sokan oda menekültek, a légvédelem a fővárost védi a legjobban. A 101-es torony sérülése a leglátványosabb: az egyik oldala mintha meg lenne nyúzva, belátni az irodákba. Az önkénteskedés után Kijevben is töltöttem két hetet, ahol kipróbáltam, milyen ukránnak lenni. Ott voltam, amikor lebombázták a víztisztító üzemet, én is ott álltam nagy gallonos műanyagflakonokkal a nyomós kútnál több ezer emberrel együtt. Egyik este a Dnyipro mellett sétálva a lépcső alatti alagútban rábukkantam egy zongorára és harminc fiatalra, akik nagy jókedvvel énekeltek, zenéltek. Kijev minden irányba hirdeti: él és élni fog. Mindig is lesznek ott ukránok, mindegy, hány öngyilkos drónt lőnek ki az oroszok, Kijev marad.

Cívishír: Mesélj, kérlek, a kiállításodról! Milyen képeket válogattál bele? Mi a célod velük?

Szebellédi Soma: Február 24-én volt a megnyitó, ingyenesen látogatható március 18-ig a Méliusz Könyvtár második emeletén. Egy átfogó képet akarok mutatni arról, mi zajlik ott, milyen most ukránnak lenni. Milyen az, amikor eltűnik a fény, vagy amikor eltűnnek azok a dolgok, amelyek számunkra alapvetések, illetve számukra is azok voltak. 2800 fotóval jöttem haza, ebből 30 képet kiválogatni nagyon nehéz volt. Látható majd négyemeletes ház belülről szétbombázva, kiégetett konyha, vannak kijevi képek is, ahogy például sötétbe borul a város, vagy van kép az emberek akaraterejéről is.

Krajnik Ildikó