Jegyzet: Anya, aki...

Anya, akinek a neszesszerében rózsaszín flamingós hajgumi is van. Vagy dinófigura. Aki, ha kifordítaná valamelyik kabátzsebét, ott nyomban megnyitható lenne a Természettudományi Múzeum egyik helyi kirendeltsége: csigák, kagylók, faágak, tobozok, madártollak átfogó vizsgálata szerepelne fő célként az alapítólevélben.

Illusztráció

Forrás: Shutterstock

Anya, aki bár egész eddigi életében mélységes meggyőződéssel hirdette a kommunikáció erejét – hovatovább álarca, támasza, páncélja, menedéke volt – belátja, hogy vannak konfliktusok, amelyek végére csak úgy lehet pontot tenni, ha egy marék homokot dobsz a másikra.

Akinek a neve egy daccal átitatott időszakban nem is anya, hanem „deanyaaaa”.

Anya, aki mindig szereti azt a fagyit, amit a gyermeke szín alapján választott, de kiderült, hogy az unikornisok mégsem jóízűek, ellentétben az anyák eredetileg választott gombócaival.

Anya, akiről a gyermeke azt hiszi, nem szeret egyedül lenni. Soha sem. Tényleg sehol. Nem. Ott sem.

Anya, aki résre azért nyitva hagyja az ajtót, akkor is, amikor a gyermek először óvodában van és bár évek óta várt a vécémagány pillanatára, szomorúan konstatálja, hogy teljesen egyedül pisil. (Ugyanezért a gyermekét nagyon megdicséri.)

Anya, aki a boltban, a munkahelyen, a villamoson, a túlfeszített forgatagban időnként el sem hiszi, hogy anya, mígnem meghallja az ölelésvalóságba húzó egyetlen lényeges hangot: Anya, hiányoztál!

Megyesi-Horváth Borbála