Zokni, szandál…

Már-már otthonos ellazulás vehet birtokába bennünket, szembesülvén e népi divatdiktatúrával: jól van, hálistennek, az idén is eljött a nyár, megvagyunk, élünk, van, ami nem változik; ismét megvethetjük a lábunkat valamiben az idő elomló fokain.

Mintha csöppet sem unnánk, hogy beszűkült sémáink nyomvályúiban araszolunk előre évről évre, vagy merre. Miközben ha valaki megkérdezné, mélyen a másik szemébe nézve: de hát miért is gáz a szandál zoknival, sok esetben – gyanítom – olyasfajta, árnyalt és építő jellegű választ kaphatna: Csak! Jobb esetben némiképp kifejtve: Há’ mer’ gáz, azt’ kész.

Néha az a sejtésem: a szandál zoknival azért lett ciki, mert valaki egyszer azt találta mondani. Elkezdte terjeszteni, s egyre többen álltak be mögé, és kürtölték tova a dogmát.

Lehet, hogy az effajta szólamok nem véletlenül váltanak ki azonosulást tömegekből. Sőt, nagyon is praktikus jelenség. Gondoljunk bele: van egy egyszerű képlet, amellyel könnyen rokonszenvezhetünk, rengeteg embertársunkkal együtt, és kellemes érzés tölt el, hogy a jó oldalon állunk, ugye? Vagyunk mi: a normálisak, és vannak ők: a zokni-szandálosok. Sőt, akár a negatív hajlamainkat is kiélhetjük: egy teljesen ártatlan vonatkozásban elkezdhetünk leszólni egy másik csoportot, anélkül hogy magunkra kellene vonnunk olyasmi vádakat, mint például rasszizmus, idegengyűlölet, antiszemitizmus és hasonlók. Szalonkirekesztősdi, nem?

Fábián úr, nem kell ezt túlmisztifikálni, örüljön inkább, ha sok embernek ez a legnagyobb baja – szokták ilyenkor mondani bosszús olvasóim. Igaz is: talán épp boldogságunk fokmérője lehet, ha erről zenghet a közbeszéd, meg erről írhatunk az újságban, és adjunk hálát, hogy a nagybetűs életben nem úgy működnek a dolgok, mint a zokni-szandálosokkal.

Fábián György