Aki a saját bőrén érezte a Fehér tenyér fájdalmait

Kevés olyan debreceni van, aki ne ismerné a népszerű rádiós műsorvezetőt, Fazekas Lászlót. A cívisváros egyik fele a hangjával ébred, s akik nem hallgatják a Best FM reggeli műsorát, azok különböző rendezvényeken konferansziéként találkozhatnak vele. A Civil a pályán rovatunkból most kiderül, milyen volt az élete gyerekként egy futballbíró fiaként, hogyan viselte azon megpróbáltatásokat, amiket a testnevelés órákon kellett átélnie, miben hasonlít Eric-hez, az angolnához, s miért érzi azt, hogy a rendszeres kerékpározás számára olyan, mintha kocadohányos lenne.      

Gyerekként mit sportoltál?
A hetvenes-nyolcvanas években mi nem a monitorok előtt, hanem a játszótereken játszottuk a FIFA-t. Rengeteget fociztunk, a vénkerti lakótelepen, ahol laktunk rendszeres rúgtuk a bőrt. Ráadásul családilag plusz kapcsolódási pontunk is volt a labdarúgással, mivel édesapám játékvezetőként fújta a sípot a területi meccseken. Hétvégente családi programként vártuk haza a mérkőzéséről vagy elkísértük a meccsére, ahol a lelátón próbáltuk elhallgatni, hogy mi a bírónak szurkolunk. Édesapám mindig pártatlan volt, az fújta, amit látott, s ezért a mai napig nagyon büszke vagyok rá. Viszont a futball különleges pszichológiája, hogy mindenért a bíró a hibás, így ő is kapott hideget-meleget a nézőktől. Bevallom, ez nekem nagyon rosszul esett, sértette a gyermeki lelkemet, hogy bántják az én apukámat. Eleinte még szóvá is tettem ezt a kiabáló emberek felé, de aztán édesanyám jelezte, hogy ezt inkább ne erőltessem.  

Legendás történeteket hallani arról, hogy a megyei mérkőzéseken anno egy-egy vereség után a bedühödött szurkolók nem bántak kesztyűs kézzel a sporikkal. Apukád mesélt ilyen esetekről?

Arra nem emlékszem, viszont azt átéltem, hogy amikor a régi, öreg családi Wartburgunkkal mentünk a meccsre, a találkozó lefújása után a rendőrök segítettek bennünket abban, hogy sértetlenül hagyhassuk el a települést, mert a város végét jelző tábláig elkísértek bennünket.  

Csak kergetted a labdát, vagy nézni is szeretted a futballmeccseket?

Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy a Bayern München volt a kedvencem, figyelemmel követtem az eredményeiket. Abból a csapatból Karl-Heinz Rummeniggéért rajongtam. De igazából nem is a labdarúgásért, hanem sokkal inkább a Forma–1-ért voltam oda. Állandó elfoglaltságot jelentett, hogy a különböző újságokból ollóval kivágtam a cikkeket, s beragasztottam egy nagy füzetbe. Akkoriban nem volt ennyi hír a száguldó cirkuszról, specifikus kiadványok sem voltak, ezért féltve őrzött kincsemmé vált ez a bizonyos F–1-es füzet. Niki Laudának szurkoltam, a baleseteinél szinte átéreztem a fájdalmát. De kinőttem ezt a fajta rajongást, sőt az autóversenytől is annyira eltávolodtam, hogy még a televízióban sem nézem meg a futamokat. De igazából a focival is ez a helyzet, ma már meccsre sem tudnának kicsalni. Viszont a válogatott mérkőzéseit megnézem a tévében.

Nem voltál igazolt sportolója egyik gyerekcsapatnak sem?

Csak hobbi szinten fociztam. Viszont Niki Laudához hasonlóan én is nyomtam a pedált, igaz, másmilyen volt, mint egy Forma–1-es Ferrarié. A Vidámparkban úttörővasutasként, miután meguntam a jegyvizsgálást és a biléták lyukasztgatását, pályát módosítottam, s beköltöztem az Elvarázsolt kastély egy rejtett kis fülkéjébe. Az volt a feladatom, hogy amikor a hölgyek elsétáltak előttem, egy pedál segítségével működésbe hoztam azokat a szelepeket, melyek felfújták a szoknyájukat – sok-sok férfi bámészkodó nagy örömére.

Valahogy azt érzem, hogy a sport világa nem vonzott annyira gyerekként.

Általános iskolába jártam, amikor perforált vakbéllel megműtöttek, és a szövődmények miatt sokáig tartott a felépülésem. Ez pedig nagyban befolyásolta a sportolási lehetőségeimet és a kedvemet is. Ez eltávolított a sporttól, szó szerint féltem a testnevelés óráktól.

Féltél? A gyerekeknek általában a tesi órákról a sok foci, a lazaság, a jókedvű sorversenyek jutnak az eszébe. Veled miért más a helyzet?

Biztosan sokan látták Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmjét. Nos, a filmben szereplő igencsak keménykezű - és akkor nagyon finoman fejeztem ki magamat - testnevelő tanár engem is tanított. Miklós bácsi tőrje valódi „tanársegéd” volt, én is többször megtapasztalhattam, mennyire csíp, ha rásóznak az emberre. És mivel nem vagyok, és nem is voltam egy sportos alkat, így a tornaórák számomra felértek egy kínzással, kifejezetten stresszeltem a foglalkozások előtt. Hiába jelentett kellő inspirációt Miklós bácsi tőrje, a kötélmászás során sosem tapasztalhattam meg azt a nagyszerű érzést, hogy megérinthettem volna a kötél végét – s ezt a vágyam már el is engedtem azóta. De az uszodában sem jártam több sikerrel, frusztrált az egész közeg, s ez megmaradt a mai napig is. Olyan vagyok a medencében, mint Eric, az angolna, akinek felejthetetlen olimpiai „versenyszámát” Knézy Jenő kommentárjával láthattuk.  

Középiskolában sem változott a helyzet?

Miután általános ápolónak és asszisztensnek tanultam a Dienes szakközépiskolában, ami köztudottan inkább lányos iskola volt, és az osztályunkban csupán ketten voltunk fiúk, így nagy követelményeket nem támasztottak velünk szemben: kaptunk egy labdát, hogy focizzunk, amíg a lányok rendes gyakorlatokat végeztek. Bevallom, a csapatjátékok, például a kézilabda és a kosárlabda sem tudott megfertőzni, zavart a szabályrendszer, értelmezhetetlenek voltak a számomra. És igazából a helyzet annyit változott felnőtt koromra, hogy a sportszeretetet lényegében teljesen kinőttem.

Nyugtass meg, hogy legalább a sporttémájú filmek lekötnek!

Az életrajzi filmeket nagyon kedvelem, s ilyenekből sok a sportos ihletésű. Számomra rendkívül tiszteletreméltó, ha valaki rengeteg energiát fektet valamibe, hogy sikeres legyen. Például az egyik kedvenc filmem az Eddie, a sas; a főszereplő akaratereje példaértékű lehet mindenki számára.  

Még a nagy világesemények sem hoznak lázba, mint például a most zajló labdarúgó-világbajnokság?

Őszinte leszek: azt sem tudtam, hogy most van, teljesen meglepett, hogy télen rendeznek vébét. Igazából egy reggeli hírből értesültem róla, hogy Katarban most zajlik az esemény. De tovább megyek, a fiaim is ilyenek, a futball szeretete megállt édesapámnál. Más az érdeklődési körünk, de ettől még kerek a világ számunkra.

A fiaidnál fontosnak tartottad, hogy gyerekként sportoljanak valamit?

A feleségemmel azon az állásponton voltunk, hogy maguk döntsenek arról, mit szeretnének kipróbálni. A nagyobbik fiam aikidózott, majd vízilabdázott, s mi teljes mellszélességgel támogattuk ebben. De aztán rá kellett jönnünk, hogy nagyon lelkis, mivel elvette a kedvét az, hogy kevés játéklehetőséget kapott a bizonyításra. Nem tudom, hogy ez edzői hibára vezethető vissza, vagy valóban ennyi volt a gyerekben, de végül abbahagyta a versenyszerű sportolást. A nagyobbik fiam 30, az öccse 26 éves, s mindketten rendszeresen mozognak, többek között konditerembe járnak.

És az édesapjuk milyen testmozgást végez az egészséges életmód érdekében? 

Többször kacérkodtam a gondolattal, hogy eljárok konditerembe, de aztán elhessegettem a gondolatot. Ami hozzátartozik a mindennapjaimhoz, az a kerékpározás, ugyanis mindenhová biciklivel megyek. Ez több szempontból is fontos számomra: környezetbarát, olcsóbb, gyorsabb, mintha autóval járnék. Kifejezetten jót tesz a lelkemnek, hogy sportosnak érezhetem magam, s nem utolsó sorban a debreceni közlekedés rettentő módon feszélyez. Ha a szívemre teszem a kezem, tudom, hogy ez a kerékpározás olyan, mint a kocadohányos számára a cigi: nagyon kevés. Éppen ezért tudom, valamit ki kell majd még találnom, hogy egészségesebben éljek. 

Boros Norbert