Többet érdemeltek volna az ezüstnél

– A honi médiában méltatlanul cingár méltatás jutott a 70 esztendeje vesztes világbajnoki döntőnknek. Drukkereink többsége általában az Aranycsapat berni bukását ismeri és siratja meg, miközben a 16 évvel korábban vívott galliai tusát lassan beszövi a feledés barna pókja.

Közbeszólt a történelem

Magam is úgy vélem, megérdemelten nyert 1938. június 19-én a Squadra Azzurra 4–2-re a meggypiros mezesek ellen, egyrészt jobb volt riválisánál, másrészt mégiscsak a regnáló világbajnokként lépett a Stade de Colombes füvére. Valamit azonban ne hagyjunk figyelmen kívül, hogy tudniillik a taljánok sztárjai mind túljutottak a zeniten, és akkor kegyelettel fogalmaztam, míg dr. Dietz Károly fiai a legjobb labdarúgókorban voltak.

A következő tornán megszerezhették volna az aranyérmet, ha 1939-ben nem tör ki a II. világháború. A történelem – futballunk szempontjából – kétszer is rosszkor szólt közbe: a második világégés megakadályozta dr. Sárosi Györgyéket abban, hogy fellépjenek a planéta focitrónusára 1942-ben, az 1956-os őszi események pedig szétsodorták Sebes Gusztáv ezüstös alakulatát, holott eséllyel pályázhatott volna az 1958-as seregszemle legjobbjának dukáló babérkoszorúra. (Mindezeket feltételes módban, kvázi spekulálva írom, mást nemigen tehetek.)

Ami a párizsi finálét illeti, titkok lengik körül, mint megannyi – vereséget vajúdó – meccsünket. A rejtélyek okát lehetetlen kikutatni, lépten-nyomon falakba ütközik a nyomozó, és mint tudjuk, a falak nem szoktak véletlenül vagy maguktól felépülni, azokat tudatosan húzzák fel a szorgos kőművesek. Szikár tény, a szövetségi kapitányunk nem küldte harcba két csillagunkat, Korányi (Kronenberger) Lajost és Toldi (Tunikold) Gézát, de mellőzte Kohut (Kohaut) Vilmost és Turay Józsefet is, ámbár a kvartett a sorozat bármely tizenegyébe simán befért volna. Az ötödik ászt, Cseh II Lászlót (inkább Matyiként ismert) eleve ki sem vitte Franciaországba.

Politikai ármány?

Klasszisainktól fosztottan álltunk sorompóba maestro Vittorio Pozzo armadájával, túl nagy sanszot hagyva neki. Miért? Az ellenzéki sajtó politikai ármányt vizionált a mögöttesben. A szociáldemokrata Népszava sietett hangsúlyozni, az Imrédy-kabinet előtt felértékelődtek az olasz-magyar diplomáciai kapcsolatok, miután 1938 márciusában Ausztria eltűnt a térképről, Magyarország pedig hirtelenjében határos lett a hitleri III. Birodalommal.

Íme, a sportvezető indoklása: „Polgár duzzad az erőtől, kitűnő formában van. Vincze remekül játszott a svájciak ellen, Toldit ellenben visszavetette a lábsérülése. Titkos és Kohut közül a fiatalabb és lendületesebb Titkost választottam.” Korányi nyilatkozta utóbb, szerinte azért vették ki a védelemből, mert az előző találkozó hevében összeugrott társával, Bíró Sándorral.

Kiderült az is, hogy az „invalidus” Toldi tudott volna játszani, miként Turay Suttyó is vállalta volna a 90 percet, ha a nagyfőnök számított volna rájuk. Hadd illesszem mindehhez, hogy dr. Dietz Károly – az ellentmondások és a megmagyarázhatatlan döntések dacára – továbbra is a szelekció kispadján maradhatott. Miként? Nos, a választ az említett építőmesterek magukkal vitték az öröklétbe...

-Sándor Mihály-