„Képtelenség ezt a nagy súlyt hazacipelni”

Nyíradony - A háború után sehol nem lehetett sót meg petróleumot kapni…

„Ezek a megkeményedett kisemberek! Mindent kibírtak a világon” – mondta Jóska bácsi, aki soha nem volt beteg életében. Már 80 éven túl van, de még mindig 5-kor kel, s megy a kertbe dolgozni.

A háború után, 1946-ban sehol nem lehetett sót meg petróleumot kapni. Bár csak 13 éves voltam, egy 12-13 fős csapattal úgy döntöttünk, elindulunk Erdélybe, és hozunk sót magunknak. Fizetőeszköznek napraforgóolajat vittünk. A beszerzendő só hazaszállításához meg zsákból csinált hátizsákot készítettünk. Nyíracsád és Fülöp érintésével keltünk át a határon. A határtól nem messze volt egy sóbánya, itt cseréltük be az olajat a kősóra. Jól megraktam a zsákomat az odahaza ritkaságszámba menő sóból. Az öröm hamar ürömbe fordult. Alig mentem 5 kilométert a megrakott zsákkal, mikor kiderült, hogy képtelenség ezt a nagy súlyt hazacipelni. Mikor a sóbányában megraktam a zsákot, erre senki sem figyelmeztetett.

Hazafelé tartva egy nagy mezőn jöttünk át, ahol a románok megláttak és megfogtak minket. Erőszakosak voltak. Három órán át kínlasztottak, míg végül elengedtek.

Aztán könnyíteni akarva a nehéz pakkon, nem dobáltam el a sót, hanem egy-egy útközbe eső településen mindig letettem valamennyit belőle. A helyiek persze nagyon örültek neki. Hamarosan a sónak a fele se volt meg.

Végül véres talppal, kisírt szemekkel, s három kicsi sótömbbel érkeztem haza.

Híre is ment Adonyban, hogy só érkezett Romániából. „Eridjél oda Ványinál, mer’ oda vót Jóska!” Jöttek a szomszédok, ismerősök. A szoba megtelt, s mindenki kunyerált az édesanyámtól: „Csak egy sütetnyi kenyérre valót, Juliska néni!” Én megmondtam: „Anyám, úgy adjon belőle, hogy sose megyek többet! Szörnyű, amit ott szenvedtem!” Persze, ő adott belőle másnak is.

Lejegyezte: Tulipán Csilla