Ónody Magdolnát elkísérik a májusi éjszakák emlékei

A májusi csokrot és a májusfát a szerelem, a tisztelet és a vidámság jelképeként a kedves leány házának ablakába helyezték el, vagy kapuja előtt állították fel. A tavaszutó és ígéret hónapja május. A majálisok, anyák napjának és pünkösd, a szentlélek kiáradásának ünnepe.

Az egykori májusi éjszakák élő krónikása a Kabán született és nevelkedett, ma Miskolcon élő Podmaniczky-díjas dr. Ónody Magdolna. Bár régen elkerült Kabáról, ahol édesapja körorvos volt, ma is úgy emlékezik fiatalkorának éveire, mintha tegnap történtek volna.

Kabán is szólt a szerenád

– Fiatal korunkban, szinte elképzelhetetlen volt az udvarlás és május első éjszakája, májusfa állítása nélkül. A májusfát a falu legényei állították szerelmük vagy udvarlási szándékuk jeléül. Kabán a faállítás helyét átvette az én időmben már a májusi kosár, májusi csokor és rövid ideig a szerenád­ adás. Ez szintén a párkeresés, a kedveskedés jelképe volt falunkban. A zenészek azzal kezdték a muzsikálást, hogy: Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát, ezt követően jött az: Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki című nóta. Emlékeim szerint három hallgató nótát játszott el a banda. Nem kaptam csokrot Kabán, csak cigányzenét dallal. A szüleim nem emlékszem, hogy figyeltek volna erre. Én is csak olyan megtiszteltetés kifejezéseként gondoltam az egészre.

Még divat volt Debrecenben az éjjelizene az 1940-es években is. A májusi éjszakákon megengedte a szomszédos Svetits Intézet igazgatósága, hogy felmásszanak a kerítésre a tanítóképzős fiúk, és éjjelizenét adjanak a Dóczi-internátusban lakó lányoknak. Persze, ez a nagyoknak szólt, mi kisebbek csak hallgathattuk a szép dalokat, gyertyagyújtásra nem is gondolhattunk. Még az ablakhoz is közel mehettünk, hogy halljuk a gyönyörű éneket. A tanítóképzős fiúk az éjjelizenét az idősebb dóczista lányoknak, elsősorban a tanítóképzősöknek adták. A virágénekeket és a Csokonai-dalokat mi nem a tankönyvekből tanultuk, hanem az éjjelizenék gyönyörű dalaiból. Szálltak a dallamok a szép májusi éjszakában. Nem foglalkoztunk bajjal, háborúval, csak az élet szépségére figyeltünk… Aztán 1944-ben új fogalmak jöttek mindennapjainkba…

Orgonacsokrot kapott

Aztán évek múlva, mikor Debrecenben a Teleki utcában laktam albérletben, és közelgett a május elseje, ott motoszkált a fejemben ez az éjjelizeneügy. Három-négy, jó hangú egyetemista barát indult el éjjelizenét adni a számukra fontos ablakok alá. Nagyon kíváncsi lettem. Hogy mire? Hát arra, hogy ,,hű” szerelmem ad-e valaki másnak éjjelizenét? Látni is szerettem volna őt, meg hallani a hangját, mindig… De különösen egy ilyen orgonaillatú, meleg májusi éjjelen. Persze, az éjjelizenéhez pénz is kellett volna, ha cigányzenéhez nem is, de legalább egy szép csokor virághoz, és tudtam, hogy az nincs neki. Így nyugodtan mentem aludni. Gondolataim azért így sem hagytak pihenni. Nehéz elaludni egy ilyen virágillatú májusi éjszakán, ha egyedül érzi magát az ember. A leeresztett redőny mögött nyitva volt az ablak. Az utcáról neszeket hallottam, majd halkan egy ismerős dallamot: Szeretnék május éjszakáján, letépni minden orgonát... Főbérlőim, Juci néni és Bandi bácsi jelent meg a szobaajtóban és a lakótársnőm, Katika is biztattak, hogy gyújtsak gyertyát vagy villanyt, így szokás. Nem is voltam biztos benne, hogy nekem szól az ének, az ablakhoz meg végképp nem akartam menni, nehogy meglássanak kintről. És akkor meghallottam szerelmem picit rekedtes hangján az éjjelizenék történetében szokatlan dalt; „Ha megversz is, imádlak én, Te drága rossz apacs legény…” Igen, ez ő volt. Ettől már visszazökkentem a valóságba. Most már meggyújtottam a villanyt, és mikor elmentek a fiúk az ablak alól, bevettem az ablakból a nagy csokor orgonát. Ki tudja, milyen magas kerítésen másztak át érte?

Ma már csak emlékeznek

Mi – magas korunk miatt – sajnos már nem járunk sehova, itthon töltjük máskor is a napokat, nem csak ezekben a vírusos időkben. Férjemmel, Tamással emlegetjük fel fiatalkorunk emlékezetesebb dolgait. Az irodalmi forráskutatás éltet. Szeretném befejezni és nyomdakész állapotba rendbe tenni az utolsó előttinek szánt könyvemet, ennek a témája is főleg Debrecen. Évtizedek kutatásának eredményei a könyvek. Két könyvem is ajánlott irodalom több iskolában. Egyszer találtam egy bejegyzést az interneten azzal a lelkes mondattal, hogy „imádom ezt a tankönyvet”. Talán ezért is érdemes volt gyűjteni az anyagot nagyjainkról. Még megérhetem dédunokám születését is. Kiderült, hogy nagyon sok baba- és gyerekruhát tartalékoltam a múltból, többet olyan állapotban, amin még az árcédulák is rajta vannak, senki nem használta. Most ezeket mosom át, hogy rendben legyenek a kislány dédunokám születésekor. Pihenésnek az újságok számítanak, természetesen elsősorban a Hajdú-bihari Napló, amit talán már első megjelenése óta ismerek és olvasok, ma is ezzel kezdem a reggelt.

Péter Imre