Nem felhőtlen repülés szülőnek lenni!

Debrecen - A szülők a saját beteljesületlen álmaikat is a gyermekeiken keresztül akarják megvalósítani.

Feltalálók és találmányok vesznek minket körbe, azonban azt a bevált receptet még senki sem mutatta fel, amiben leírnák, hogy miként is lehetnénk tökéletes szülők. Egyszerűen csak találgathatunk, könyveket bújhatunk, amelyek némi irányvonalat mutathatnak, de a mérvadó döntéseket nem hozhatja meg senki helyettünk.

Számtalan szülői nevelési módszer ismert, Becker és Schaefer gyermeknevelési modelljei talán a közismertebbek, melyek két dimenzióval írják le a szülők nevelési magatartását, majd annak hatásait, amelyek már a gyermek személyiségére vonatkoznak. Az érzelmi dimenzió a szülő érzelmi viselkedését írja le, míg a kontrolldimenzió azt, hogy a szülő milyen szabályokat, korlátokat állít fel, hogy neveli gyermekét.

Sárándi Andrea pszichológussal a „helikopterszülő” mintával foglalkoztunk, amellyel manapság egyre többször találkozhatunk. Oka lehet, hogy a mai szülők elbizonytalanodtak, és ez a viselkedés egyfajta túlkompenzálás lehet.

– Már ők sem kapták meg azt a fajta biztonságot, hogy szülőként „elég jól” csinálják a dolgukat, már nincsenek olyan tartós, kőbe vésett hagyományok, mint rég, és a különböző irányok, elvárások között nagyon nehéz lavírozni. Azzal kompenzál a szülő, hogy a kontrollt erősen tartja, ez biztonságérzetet ad, hogy jól csinálja a dolgait. Plusz ezzel a gyermekét is biztonságban tudja, hiszen ő, a bölcs felnőtt irányít mindent – kezdte a szakember.

Valódi önismeret

A gyermek kellemetlenül érezheti magát, ha a felmenői helyette akarnak döntéseket hozni. Az sem egyedülálló eset, amikor a szülő újra akarja élni saját fiatalságát, ami erősen romboló hatású lehet a gyermek személyiségfejlődésére. – Természetesen ők is jót akarnak, de nem mindig a megfelelő eszközökkel és jó eredménnyel. Ha életük folytatásának, önmaguk kiterjesztésének tekintik a gyereket, akkor a saját beteljesületlen álmaikat is általuk akarják megvalósítani. A „helikopterszülők” közül nem mindenki ilyen: van, aki felismeri a gyermeke egyéniségét, tehetségét, de attól még lehet túlkontrolláló.

Egész messzire vezethet ez a fajta módszer, sajnos felnőttkorban akár odáig is eljuthat, hogy mivel nem tanulta meg, milyen önállóan dönteni (esetleg rosszul dönteni, hibázni, majd a következményeket is elviselni), tényleg döntésképtelen lesz. Mivel mindig megmondták neki, mit tegyen, nem alakult ki belső iránytű, amiben nagyjából megbízhat, s nincs valódi önismerete sem. Felnőttkorban is olyan partnert, főnököt fog választani, aki ugyanúgy irányítja, mint a szülei, és az ilyen hozzáállás súlyos szorongásokat is okozhat – hangsúlyozta.

Kis léptekben haladni

A pszichológus elmondta, sok családban látja, hogy nem szoktatják hozzá a gyerekeket az önállósághoz, és amikor hirtelen valóban önállóvá kellene válni, akkor problémák adódnak. Kiemelte azt is, hogy kis léptekben kell haladni, egyre többet engedni, s nem félni elengedni a gyermek kezét. – Óvodásként meg lehet engedni, hogy a nagyszülőknél aludjon; egy kisiskolás lemehet a sarki kisboltba; egy felsős már hazamehet egyedül a suliból, a nagyobbaknak már nem pakoljuk be a táskáját, sőt az lenne jó, ha már nem is tanulnánk vele. Ugyanígy a házimunkában: szintjének megfelelően rábízhatunk munkafolyamatokat, először együtt csináljuk, de utána nem kell körülötte legyeskednünk, és pláne nem érdemes mindig kijavítani. Így mire középiskolás lesz, felelősséget vállal a saját dolgaiért, megbízhatunk benne, és ő sem fog félni a nagyvilágtól, de felismeri a veszélyt, lesz rálátása a helyzetekre.

Kudarcként megélni

A társadalmi elvárás ezen a téren is jelen van, nagyon erős manapság a megfelelési vágy. Viszont megmérgezheti az embert, ha folyamatosan kényszeresen él, nem azt teszi, amit szeretne, hanem amiről azt hiszi, hogy igényelnek tőle. – Sokan vélik úgy, hogy a gyerek sikerei és kudarcai kapcsán ítélik meg őket is. A szülők sok esetben kicsit önmaguk meghosszabbításaként tekintenek a csemetére: ha sikertelenség éri a gyereket, azt saját kudarcként élik meg, a győzelmet is a magukénak tudják be. Azonban lehetetlen mindig angyalként állni a gyerkőc mellett, az életben valamikor úgyis szembesülni kell azzal, hogy göröngyös az út, és ilyenkor nagy szükség van a megküzdő képességünkre, az énerőnkre – mondta végül.

- Nagy Emese -

Üzenet a gyermeknek

Sárándi Andrea azt szokta tanácsolni a túlkontrolláló klienseknek, hogy a gyerekkel kapcsolatos nehéz helyzetekben fújják ki a levegőt, és mondják maguknak azt, hogy oké, de ez nem az én életem. – Nem kell tökéletesnek lennünk, az elég jó szülő fogalmát nem véletlenül hangsúlyozom. Azzal, hogy mi sem vagyunk hibátlanok, a gyerekeinknek is azt üzenjük, hogy elfogadhatóak a botlásaikkal együtt, ez pedig nagyon fontos üzenet.

Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne törődjünk velünk, hiszen az elhanyagolás nagyon káros. De ha valaki éli a saját életét, dolgozik, esetleg tanul, van hobbija; ha vannak barátai, ha fontos neki a párkapcsolata, és a felnőtt kapcsolatai felé is valódi figyelemmel fordul, akkor jó eséllyel már védett is a „helikopterezés” veszélyeitől – mondta.

Amikor a szülői féltés görbe tükröt állít

Nem hiába mondják, hogy a szülői féltés veszélyes lehet. Kovácsné Mária negyvenöt éves kétgyermekes édesanya, aki elmondása szerint már akkor szerelmes volt a gyermekeibe, amikor még meg sem pillantotta őket. – Az első gyermekemet huszonöt évesen szültem. Az egész család nagyon örült az új kis jövevénynek, mivel egyke vagyok, így a nagyszülők is minden időt megragadtak, hogy az unokájuk, Dávid mellett lehessenek. Az egyetem elvégzése után nem akartam mással foglalkozni, csak a kisfiammal, a férjemmel megtettünk mindent, hogy megóvjuk a világ negatív hatásaitól – vázolta élete egyik meghatározó epizódját az édesanya.

Mária minden léptét követte a fiának; volt, amikor elkészítette helyette a házi feladatot, nem ment be reggel a munkába csak azért, hogy rendet tegyen fia szobájában. – Nem gondoltam, hogy balul sül el a nevelési módszerem, de olyannyira megszokta a kisfiam, hogy mindent elvégzek helyette, hogy már ki sem akart kelni az ágyából. Nem akart magától döntéseket hozni, amikor fakultációt kellett választania, kétségbeesetten fordult hozzám. Amikor a barátnőjének születésnapja volt, engem kért meg, hogy vegyek valamit Karolinának, hiszen én biztosan jobban ismerem a szerelmét.

Terelgetni őket

Az édesanya mára megtanulta, hogy nem szabad láthatatlan pórázként a gyermekei útját terelgetnie: – Mára a fiam is megértette, hogy sokkal nagyobb örömet jelent az az életben, ha magunk érjük el a céljainkat. Néha még most is eszembe jut, hogy majdnem megfosztottam a gyermekemet a sikerélményeitől, viszont boldog vagyok, hogy idejében felébredtem.

[related-post post_id="4146665"]