„Chip”-etnyi bonyodalom – gondolatok egy állatvédő tollából

Egy aprócska szerkezet, ami erősen megosztja a civil lakosság és a szakemberek véleményét. Mit várhatunk a kutyák mikrochippel történő egyedi megjelölésétől? Milyen érvek sorakoztathatók fel mellette és ellene? Valóban ez ma a legsürgetőbb kérdés és a legjobb megoldás Magyarország kutyatartással kapcsolatos problémáira?Amennyire lehetséges érdemes megpróbálnunk a tisztánlátásra törekedni az üggyel kapcsolatban, információkat szerezni, azokat magunkban átforgatni, nem pedig vakon és fanatikusan beállni valamelyik sorba, és gondolkodás nélkül fújni egy adott tábor igazát…

- Szép jó napot kívánok! Elnézést a zavarásért. Ön lenne a ház ura? – teszem fel a kérdést könnyedén, kisebb humorral közelítve az egyébként nem túl rózsás helyzethez.

- Jó napot! Há’ én vagyok, de csak részben. – válaszol egy kissé kótyagos, rekedtes hang, miközben fürkészően, bizonytalanul szegeződik rám egy szempár, a megtört, fáradt és borvirágos arcról.

- Akkor Önnel kell beszélnem. Állatvédelemmel foglalkozunk, és ahogy elhaladtunk az Ön háza mellett, feltűnt, hogy a kutyája meglehetősen rövid láncon van, és kissé sovány is szegény.

- Ez sovány? Pedig annyit adok neki enni, hogy nem igaz. Itt kóborolt az utcán, én meg befogadtam. Tudja, mér’ van megkötve? Mer’ mindig elszökik, és megöli a tyúkokat a szomszédban.

- Megértem, de lehet, hogy érdemes lenne jobban odafigyelni arra, mit eszik, és az is fontos, hogy többet tudjon mozogni. Tudja, ezt nem én találtam ki egyedül, a jogszabály is előírja, hogy minimum 4 méteres láncon kell lennie a kutyának. Ha egy kicsit felhizlalja, és tesz rá egy hosszabb láncot, nekem már az is elég, és akkor nem is zavarom többet.

- Jó van má’, inkább agyon csapom baltával. Má’ úgyis elegem van abból, hogy a szomszédok veszekednek velem.

- Uram, ugye ezt Ön sem gondolja komolyan? Az állatkínzás bűncselekmény, komoly büntetés járhat érte.

- Nem bántom én, de ha bele kell tenni ezt a chipet, akkor úgyis inkább megmondom az orvosnak, hogy altassa el…

A beszélgetésem az úriemberrel még tovább folytatódott, de talán ez a kis szösszenet is elég ahhoz, hogy szemléltesse a magyar valóságot, az állattartási „kultúra” múltját, jelenét, vagy talán még inkább hiányát. Ráadásul még nem is ez volt a legrosszabb eset…

Ez a kis szóváltás ráirányítja a figyelmünket még egy nagyon fontos dologra, különösen az utolsó mondat…

Milyen is az, amikor az egy napos csecsemőtől rögtön azt várják a szülei, hogy két lábra álljon, és szaladjon…

Milyen is az, amikor az idegen nyelvet éppen egy hete tanuló kisiskolástól elvárjuk, hogy nyelvvizsgát tegyen, és megértse, amit az adott nyelven folyékonyan beszélők mondanak…

Milyen is az, amikor egy bizonyos életszemlélet kialakításának még kezdeti fázisában lévő, első bukdácsoló lépéseit megtevő társadalom nyakába zúdítjuk máshol már hosszú ideje működő rendszerek egyik – egyébként is kételyeket ébresztő – vívmányát, nem törődve azzal, hogy az ott élő emberek készen állnak-e erre, ill. minden megelőző intézkedést megtettek-e az ebben illetékesek arra, hogy felkészítsék őket az új rendelkezés bevezetésére.

„Hogy fogják betenni azt a chipset a kutyámba?” „És akkor tudni fogom, ha elszökik, hogy éppen merre jár?” „Az én kutyám már 11 éves. Érdemes még neki betetetni a chipet vagy inkább altassuk el?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoznak rám, és szinte minden állatvédőre, állatorvosra az utóbbi időben.

Ez az aprócska, mindössze néhány milliméternyi szerkezet alaposan megosztja az emberek véleményét. Sokan teljes mellszélességgel támogatják, mondván, hogy ez a felelős állattartás kialakulásának kulcsa, a kóbor kutyák számának csökkentésében alkalmazható leghatékonyabb eszköz, ráadásul a nyugati országokban ezáltal felépített rendszer nagyon jól működik.

Mások már nem látják ennyire egyértelműen pozitívnak a helyzetet. Néhányan attól tartanak, hogy egy idegen testet kell beültetniük egy élő szervezetbe, vagy a náci időszak életellenes cselekedeti jutnak róla eszükbe. Többen nem hisznek abban, hogy ez valóban hatékony megoldást jelenthet az állattartási szokások normalizálása tekintetében. Vannak, akik az új törvény hatására elkerülhetetlenül keletkező áldozatok hiábavaló halála miatt sajnálkoznak. Az emberek jelentős része a chip beültetésével járó anyagi terheket nem nézi jó szemmel. Mások pedig egyszerűen csak nem értik, miért van erre szükség.

Ki lehetne döntőbíró ebben a helyzetben? Nehéz eldönteni, hiszen a chipet ellenzők és pártolók érvei között is van igazság. Úgy gondolom, amennyire lehetséges érdemes megpróbálnunk a tisztánlátásra törekedni az üggyel kapcsolatban, nem pedig vakon és fanatikusan beállni valamelyik sorba, és fújni egy adott tábor igazát gondolkodás nélkül magunkévá téve egy számunkra szakmai vagy egyéb okokból tekintélyt megtestesítő, példaképként előttünk lebegő ember vagy csoport álláspontját.

Az állatvédelem vidéki „hadszínterén” aktívan tevékenykedő emberként az évek során sok mindent tapasztaltam, sok mindent tanultam, volt, amiben megerősödtem, s volt, amit átértékeltem. A rohanó mindennapok, a néha összekuszálódó eseményszálak közepette a szívembe véstem egy nagyon fontos dolgot: az állatvédelem nem szólhat csupán az állatokról, és nem kötődhet hozzá elvakultság és gyűlölet. Sokunknak megkeseredett vagy megkeményedett a lelke látva a sok brutalitást és kegyetlenséget, amit az emberek nap, mint nap elkövetnek a kiszolgáltatott és gondjaikra bízott élőlényekkel szemben. Mégis azt mondom, nem válaszolhatunk haraggal a haragra, durvasággal a durvaságra, sértettséggel a sértettségre. Ha valóban hosszú távú és maradandó változást akarunk elérni az állatokkal szemben tanúsított bánásmód és hozzáállás területén, akkor sokkal nagyobb türelmet, jó akaratot és szeretet kell sugároznunk az emberek felé is. Rá kell szánnunk az időt, hogy elmondjuk nekik, mit és hogyan lehetne és kellene másképp tenniük. Még több alkalmat kell teremtenünk arra, hogy a gyermekek testközelből érezhessék, mit tud adni számukra egy másik élőlény közelsége. Meg kell mutatnunk nekik, milyen aprónak tűnő, mégis nagyon fontos mozzanatai vannak az állatokról történő felelősségteljes gondoskodásnak. Törekednünk kell arra, hogy megértsék, a jövőben az ő feladatuk lesz, hogy megóvják és megőrizzék a természet szépségét, az élővilág értékeit. Az oktatás, a nevelés, a jó példa mutatása a kulcs a gyökeres változás eléréséhez.

A mikrochip beültetésétől önmagában nem lehet csodát várni, hiszen az nem fog sem tudatosabbá, sem felelősségteljesebbé változtatni senkit. Sokak szemében inkább egy újabb kényszer, teher és kötelezettség. Az állatoknak ez a megjelölési módja nem sok eséllyel nevezhető majd oknak, mely formálódást idéz elő. Sokkal inkább következményként kellene szerepelnie, amely egy átalakult gondolkodásmódból fakad. Talán pont a sorrend az egyik tényező, ami komoly aggályokat vet föl.

A mikrochip beültetését, még ha jó szándék és elgondolás övezi is, melynek célja bizonyos szempontból érthető és elfogadható, számos egyéb intézkedésnek kellett volna megelőznie. Olyan lépésekről beszélek, melyek nem kivitelezhetők egy-két hét vagy hónap alatt, hanem évek komoly, összehangolt munkájára lenne, vagy inkább lett volna szükség ahhoz, hogy eredményt mutassanak. Ez az időszak adott volt, hiszen országunknak létezik Állatvédelmi Törvénye 1998-tól, melynek pontjait azóta több rendelkezéssel kiegészítették és finomították, hogy nemzetünk valóban példamutatóvá válhasson a moralitás és emberségesség minden élőlényre kiterjedő színvonalát illetően. Ez sajnos azonban csupán papíron maradt így. A tinta megszáradt, a betűk láthatóak, a gyakorlat azonban mást mutat, mint ami az írott szövegben rejlik. Létezik tehát egy törvényünk, aminek betartatása nehézségekbe ütközik. Ennek egyik oka a tájékozatlanság, hiszen esetenként az illetékes szervek, emberek sincsenek az információk birtokában abban a tekintetben, mi a feladatkörük. A szerepek nincsenek megfelelően leosztva, gyakori az egymásra mutogatás, a felelősség áthárítása egy-egy ügymenet kapcsán. A másik ok az érdektelenség. Egy olyan világban, ahol az emberek egymással sem törődnek, ahol mindenki a saját gondjai vagy a saját zsebének a tömködése körül forog, hogyan is várhatnánk el, hogy egy beszélni, fájdalmát szavakba önteni, kéréseit megfogalmazni nem tudó élőlényre majd odafigyel valaki?

El kell jutnunk arra a szintre, ahol megértjük, hogy legyen az a földön élő bármilyen lény, ember, növény vagy állat, a mi feladatunk, hogy tisztelettel és szeretettel bánjunk vele. Ez az életszemlélet néhány emberrel vele születik, vagy a neveltetése során beépül az értékrendjébe, másokkal azonban meg kell ezt tanítani, aki pedig végképp ellenáll, azt a törvény adta eszközökkel kötelezni kell erre a normális és biztonságos együttélés érdekében. Az állatvédelemhez kapcsolódó munkát felvállaló vagy annak ügyében tenni jogosult hatóságok, intézmények, civilek és szakemberek összehangolt, átgondolt, világosan körülhatárolható munkájára van szükség ahhoz, hogy ez a szemléletformálódás a társadalom széles rétegeiben végbemenjen. Olykor elegendő lehet a részletes magyarázat, a többszöri felhívás, máskor azonban, ha a helyzet azt kívánja, igenis élni kell a jogszabály adta lehetőségekkel, hogy ne maradjanak a megfogalmazott elvek és elvárások a nehezen értelmezhető körmondatok börtönében, hanem engedjük őket érvényesülni a gyakorlatban is. Aki bűnt követ el, az kapja meg a büntetését. Aki bánt egy védtelen élőlényt, kihasználja, nem gondoskodik róla, az számoljon ennek a következményeivel. E nélkül csupán megmosolyogni való szélmalomharcnak tekintik majd az állatvédelmet, a jogszabályok komolyan vehetősége pedig erősen megkérdőjeleződik.

Amíg azonban a meglévő rendeleteket sem sikerül betartatni a mindennapokban, addig nem sok értelmét látom újabb és újabb kötelezettségek bevezetésének. Értetlenül állok a chip beültetését övező hatalmas média-felhajtás, kampányolás, riogatás, és indokolatlan szigor előtt. Meg kell hagyni, hatásos volt a hadjárat, mert még az ország legkisebb szegleteiben is meg vannak ijedve az emberek attól, hogy hogyan fogják majd ezt kifizetni, amikor kenyérre sincs pénzük, mi lesz akkor, ha nem kerül chip a kutyájukba? Felmerült bennem ennek kapcsán egy kérdés. Ha ennyire nagy visszhangot kaphat egy új keletű törvény, ami ráadásul nincs is megfelelően előkészítve, akkor más jogszabályi előírásokkal miért nem lehetett megtenni ugyanezt? Ha ilyen hatásfokkal lehet a média segítségével sokkolni az embereket, akkor talán ugyanezt meg lehetett volna tenni fontosabb kérdésekben is. Régóta törvénybe van foglalva, hogy a kutyát nem lehet 4 m-nél rövidebb láncra kötni, kell egy hely, ahová elbújhat az időjárás viszontagságai elől, oda kell figyelni a megfelelő táplálására, rendelkeznie kell a kötelezően beadandó 1 évnél nem régebbi veszettség elleni védőoltással, és még sorolhatnám. Ezeknek a követelményeknek van értelme, betartásuk boldogabbá, biztonságosabbá teszi egy másik élőlény, ill. a környezete életét. Ha ezt egy állatvédő szóvá teszi a kutya tulajdonosának, nem minden esetben veszik túl komolyan, meg kell futni a kötelező köröket az illetékes hatóságoknál, akik vagy együttműködnek, vagy nem, és akkor talán 30 napon belül történik intézkedés, addig pedig reménykedhetünk abban, hogy az állat életben marad. Milyen jó lett volna, ha ezeket a rendeleteket is olyan hatalmas csinnadratta és figyelemfelhívás övezi, mint a mikrochip beültetését! Milyen jó lett volna, ha az emberek egy kicsit akkor is megijednek a következményektől, és esetleg komolyabban veszik az előírásokat! Még most sem késő, most is meg lehetne ezt tenni… Mégis mindenki a chippel van elfoglalva, mert ugyebár a hosszabb lánc csak egy állat életét tenné szebbé, ahhoz pedig valószínűleg rajta kívül senkinek sem fűződik érdeke…

Mielőtt valaki félreértené, tisztázni szeretnék valamit. Értem, hogy mire használható ténylegesen a chip, mi lehet az előnye a gyakorlatban. Nyilvánvalóan fantasztikus dolog, amikor az ember mindent tűvé téve keresi elveszett kis kedvencét, és akkor megcsörren a telefonja, és közli vele egy állatorvos hangja, hogy megtalálták a kutyuskáját, leolvasták a benne lévő mikrochipet, ami elérhetővé tette a gazdi adatait, és ezáltal bekövetkezhetett a boldog egymásra találás. Ez teljesen érthető. Nekem is vannak kutyáim, akiket nagyon szeretek.

A másik, amit várnak tőle, hogy így a kidobott kutyák tulajdonosai majd visszakereshetőek lesznek, és jól meg lehet őket büntetni, így majd kevesebb lesz az utcára rakott kóbor eb. Legyen így, én lennék akkor a legboldogabb. Mégis vannak aggályaim, amiket most nem írok le, mert semmilyen gondatlan gazdinak nem szeretnék tippeket adni.

Nagyobb városokban, ahol van, aki bevigye a kutyát állatorvoshoz, ahol arányaiban több a felelősségteljes állattartó, ott valóban működhet a dolog. A pici vidéki falvakban, ahová egyelőre még kevéssé gyűrűzött be ez a fajta gondolkodásmód, ott komoly nehézségekbe ütközik a chip beültetésének elérése. Ahol a kutya sok helyen még mindig nem társ, csak házőrző, akinek néha kihajítanak egy-egy csontot vagy száraz kenyeret, ahol oltások közeledtekor sokan letagadják, hogy kutyájuk van, vagy inkább választják az elaltatást a veszettség elleni vakcina beadása helyett - és ebben a hatóságok gyakran partnerek is, ahol ezek után 2 nap múlva már másik eb rohan a család után a buszmegállóig és vissza, ahol sok embernek fogalma sincs arról, mi az, hogy féreghajtás vagy kombinált oltás, vagy tüzelés…ott nem egy mütyürke beültetésével kellene kezdeni. Még sok munka van ott, aminek ezt meg kellene előznie.

Az állatorvosok véleménye is megosztott ennek tekintetében. Korántsem igaz az, hogy mindegyikőjük egyértelműen támogatja a mikrochip beültetésére irányuló intézkedéseket. Vannak közöttük olyanok, akik igen, de akadnak azért bőven olyanok is, akik más álláspontot képviselnek. Ők azok, akik látják a nehéz anyagi körülményeket, munkájuk során nap, mint nap beleütköznek az emberi gondolkodásmód korlátaiba, látják a felvilágosítás szükségességét, és teszik is fáradhatatlanul. Néhányan közülük érzik a megfelelő tájékoztatás és szerepleosztás hiányát, látják a felmerülő költségeket, és tapasztalják, hogy nem csak akkor szeretheti valaki a kutyáját, ha sok pénze van.

Mondhatjuk, hogy aki megfelelően gondoskodik kedvencéről, az megoldja valahogy, hogy el legyen látva chippel, én mégsem értem, hogy függ össze a kettő. Aki szereti kutyáját, az biztonságos helyen tartja, az kielégíti a szükségleteit, az társának tekinti, óvja, tiszteli benne az Életet. Pontosan ezért szíve joga eldönteni, hogy akarja-e, hogy egy mesterséges anyag kerüljön az egyébként egészséges szervezetbe. Valaki azt mondta, ők nem droidok, hanem élőlények, más valaki pedig arra kíváncsi, mikor teszik meg ugyanezt az emberekkel. Nyugalom, már nem kell sokáig várni, valahol egy messzi országban már ki is fejlesztettek egy kis szerkezetet, ami a bőrünk alá ültethető és tartalmazza a személyes adatainkat…

Ilyen időket élünk. Sok a kegyetlenség, sok a gonoszság, és tudom, valahogy féken kell tartani. Magam is ezt teszem, vívom a sajátomnak érzett harcot más élőlényekért nap, mint nap. Nem mindegy azonban, milyen eszközzel tesszük ezt. Úgy gondolom, helyén való lehet a chip beültetése, lehet létjogosultsága, de nem most és nem így, nem ilyen körülmények között. Azt pedig bátran ki merem jelenteni, hogy önmagában ez a kis szerkezet nem fog megoldást hozni az állatvédelem és állattartás problémáira – és sajnos lehet, hogy nem is ez a célja. Ahhoz, hogy működőképes legyen, még nagyon sok mindent hozzá kell tenni. El kell felejteni végre az anyagi vagy egyéb önös érdekek nemes ügyek képviseletének álarca mögé bújtatott taktikáját, és a valódi cél kell, hogy fontos legyen mindannyiunk számára. A tartós és igazán mély változás eléréséhez az állatok és emberek békés együttélése iránt elkötelezett személyek, szervezetek, hatóságok közös munkájára, együttműködésére van szükség, melyet a szeretet, megértés és higgadtság légköre, valamint a tettek és következményeik szorosabb és gyakoribb együtt járására való törekvés kell, hogy jellemezzen.

Kristóf Adrienn

„Láthatatlan Kötelék” Alapítvány

http://www.lathatatlankotelek.hu/wp/