Egy alkotó rajztanár művészi világa

Akt.:
Török Anikó
Török Anikó - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Elrejtett álmok, mesék, gondolatok megfejtésére invitálnak Török Anikó átlényegített képei. Interjú a Medgyessy Ferenc-díjas festőművésszel.

A gyermekkori emlékek mélyen beépülnek az alkotók művészetébe. Osztja ezt a megállapítást? Ha igen, mely emlékeit tartja fontosnak a festői világa kialakulásában?

Török Anikó: Gyerekkoromban édesanyám a testvéremmel együtt rendszeresen elvitt bennünket a Déri Múzeumba. Tehát olyan nagy festők, mint Munkácsy, Szinyei, Holló és a többiek képein nőttem fel. A képtárban nagyon kvalitásos anyag volt. Emlékszem, milyen óriási izgalommal közelítettem mindig a Munkácsy teremhez. Az Ecce Homo hatalmas alakjai úgy hatottak rám, mintha élnének. Félelmetes volt és gyönyörű. Már akkor eldöntöttem, hogy festő leszek. Szerénytelenül hangzik, de fiatal korában az ember a nagyokhoz méri magát, azt gondolom, akkor még ez megengedhető. Gyermekkori emlékeim közzé tartozik az a nagyméretű olajkép, amelyik a szobám falán volt. Néha ma is eszembe jut és szeretném újra látni, de sajnos már nincs meg.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

Debreceni, a középiskolát is itt végezte; mikortól számítja festői pályája kezdetét?

Török Anikó: Igen, tősgyökeres, a Honvéd utca 35. szám alatt volt a szülőházam, amit azóta lebontottak. A Csokonai-gimnáziumban érettségiztem, de már második gimnazista koromban megtudtam, hogy a Debreceni Művelődési Központban működik egy képzőművészeti kör, amelynek Veres Géza és Nagy Ferenc festőművészek voltak a vezetői. Jelentkeztem, és a felvételi beszélgetés után elém tettek egy hatalmas tárgyat, egy gipszfület, azt kellett lerajzolni. Felvettek, és 1962-ben elkezdődött a rajzolói-festői pályám. Még diákként megrendezhettem az első önálló kiállításomat is.

Innen egyenes út vezetett Egerbe a tanárképző főiskolára, ahol rajz-földrajz szakos hallgató lett. A főiskolai években ki volt a mestere, és mi az, amit tőle tanult, s máig vezérli munkásságát, pedagógiai gyakorlatát?

Török Anikó: A főiskolán minden időmet a rajzteremben töltöttem. Blaskó János festőművészt szeretném kiemelni. Ő egy tiszta ember volt. Naivan hitt az emberek jóságában, tisztaságában, a szakma értékében. A tanítást szolgálatnak tekintette, s tisztelte a tanítványait, a korrektúrák során mindig azt emelte ki, ami jó a rajzon, végül az is kiderült, ami nem jó, de a tanítvány boldog volt, mert azt érezte, nagyszerű, amit most rajzoltam, de később mire leszek még képes! Nagyon remélem, hogy ezt a módszert sikerült átmentenem. Ha a tanári pályán olyan helyzetbe kerültem, hogy nehéz problémát kellett megoldanom egy diákommal kapcsolatban, mindig Blaskó mesteremre gondoltam, hogy vajon ő mit tenne.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

Először két általános iskolában, Hajdúböszörményben, majd Balmazújvárosban kezdte a pályáját. Később a Debreceni Református Hittudományi Egyetem elődjében, a főiskolán tanítójelölteket tanított. Mint rajztanár, mit tartott a legfontosabb feladatának?

Török Anikó: Hogy a fogalmi gondolkodás mellett, vagy azzal párhuzamosan kialakítsam tanítványaimban a vizuális gondolkodást. Azt a fajta vizuális olvasást, amellyel elemezni, értelmezni tudják a világot és a műalkotásokat. Ezt sokféle módszerrel lehet megtanítani, például a tanítóképző főiskolásokkal először montázst csináltunk. Rengeteg különböző színű papírból létrehoztunk egy-egy „művet”. Kiállítottuk, és elkezdtük vizuálisan magyarázni: milyen a kompozíciós rendje, a ritmusa, a vonalvezetése, a faktúrája és így tovább. Vagy például vizes alapra tust folyattunk, s kértem a hallgatókat, irányítsák úgy, hogy fa legyen vagy ház legyen stb. Elkezdtük elemezni, s lassan megtanulták ezt a nyelvet, s azt is, hogyan kell egy bontott forma mellé egy nyugodt formát tenni, mert minden csak ellentétével együtt igaz.

Debrecenben a képzőművészeti kör és a fiatalok stúdiója mellett 1967-ben megalakult a megyei rajztanári stúdió, amelynek vezetője Fekete Borbála rajztanár festőművész volt. Ön is aktívan bekapcsolódott a munkába.

Török Anikó: Mint fiatal rajztanárnak, nagy segítséget jelentettek, és nagy élményt adtak ezek a foglalkozások. Fekete Borbálának, mint megyei rajzszakfelügyelőnek, országos kitekintése is volt, felmérte, hogy milyen új törekvések vannak a rajztanításban. Név szerint összegyűjtötte a rajztanárokhoz, a festőkhöz kötődő új módszereket, megszervezte az ország különböző településeire az utazást, az óralátogatásokat. A megyében is állandóak voltak a bemutató órák, igyekeztünk beilleszteni az új törekvéseket. A célunk a rajztanítás megújítása volt. Később én is a stúdió egyik szakmai vezetője lettem.

Milyen korszakokra osztaná festői munkásságát?

Török Anikó: Későn érő művész vagyok, ezért nem szívesen korszakolnám a festészetemet. Az igazi stílusomra, ha úgy tetszik, festői világomra az 1980–as évek közepén találtam rá.

Tehát a főiskola elvégzése után eltelt 15 év az érlelődés, kísérletezés időszaka volt?

Török Anikó: Míg a főiskolán éjjel-nappal rajzoltam, ezekben az években éjjel-nappal tanítottam. Egyre kevesebb időm volt, de azért festettem, kiállítottam. A tanítás mellett több szakkört is vezettem, bekapcsolódtam az akkor már Bíró Lajos vezetésével működő Medgyessy Ferenc képzőművészeti kör munkájába. Itt tanított később Félegyházi László festőművész is, ők határozták meg a kör szellemiségét.

interju5 Fotó: Derencsényi István ©

Ez a két mester milyen hatással volt önre?

Török Anikó: Így utólag másképpen látja őket az ember. Két nagy műveltségű, jó művészről van szó. A foglalkozásokon egy órán át rajzoltunk, aztán a szünetben – a modell ekkor pihent –, elkezdődött a beszélgetés, főleg Félegyházi és Bíró között. Csodálatos beszélgetések voltak. Félegyházi úgy idézte Krúdyt, mint más az egyszer­egyet. Ott hallottam először például Thomas Mannról is, annak idején nekünk ez nem volt tananyag. De természetesen a képzőművészetről is polemizáltak.

Félegyházi László Munkácsy-díjas festő volt, s amikor a megye egyes fiatalabb képzőművészeinek az életrajzát olvastam, feltűnt, hogy mestereiknek Félegyházi Lászlót és Török Anikót tartják. Ön tanítvány és mester is. Melyik a fontosabb szerep?

Török Anikó: Mint tanítvány, nagy hálával gondolok mestereimre, és megtisztelőnek érzem, ha valaki mesterének tekint.

Önre milyen hatással volt Félegyházi mint festő?

Török Anikó: Félegyházi festőisége, erőteljes színvilága, expresszív fogalmazása mindig megragadott. S tanítványai munkáit is ebben a szellemben korrigálta, nehezen tudtuk folytatni. A korrektúráinak tanulsága azonban óriási volt, amit nem biztos, hogy abban a pillanatban érzékeltünk. Amikor azonban nyílt egy kiállítás, például a tavaszi tárlat, szinte remegve mentünk megnézni, hogy vajon mit festett Félegyházi, és áhítattal néztük a képeit.

Holló László nem hatott az ön művészetére?

Török Anikó: Holló nagyon nagy művész volt, de nem állt közel hozzám sem a művészi felfogása, sem az expresszivitása, sem a drámaisága. De mint érték, nagy hatással volt rám. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember olyan környezetben éljen, ahol értékek veszik körül. A klasszikus épületek arányrendje, ritmusa, a képek minősége, hangulata mind beépül a tudatalattiba. Később ebből tudatosan táplálkozik.

Fotó: Derencsényi István Fotó: Derencsényi István ©

Hogyan találta meg saját stílusát, és miért a pasztellt választotta, ezt a technikát, amellyel végérvényesen és nagyon egyéni módon alakította ki a festői világát?

Török Anikó: Az első időben a mestereim hatására festettem, de igazán akkor találtam magamra, amikor már olyan erős voltam, hogy függetlenné váltam a stílusuktól, a személyiségüktől. Kezdetben úgy él az emberben, hogy az olaj a festékanyagok királya. Blaskó főiskolai mesterem hatására én is olajjal festettem. Ő nagy, tiszta felületeket használt, én is megpróbáltam így festeni. Mestereim korán megismertettek a formák és a színek átírásával. Ezt már fiatal festőként alkalmaztam is, amikor Tokajban voltam művésztelepen, s az utcasort festettük. Úgy írtam át, hogy az én házaim olyanok lettek, mintha élnének. Például, mintha az ablak egy szem lenne. Nem úgy, mint a szürrealisták, hogy egyszerűen egy szemet rajzolnak a házfalra. Ablak volt, de mintha szem lenne.

Amikor tanítani kezdtem, a gyerekeknél a pasztellt használtuk. Jobban korrigálható átmenet a festés és a rajzolás között. Egy idő után én is megéreztem, hogy a pasztell az én világom. Nem szeretem a kemény formákat, a pasztell képen a kontúrok lehetnek lágyabbak, hiszen a pasztell egyszerre vonal is, folt is, egymást kihangsúlyozva élnek a képen. Együtt lehet játszani velük, együtt alakítják a formát.

Miután csak 1985 utáni képeit ismerem, egyértelművé vált számomra, hogy ezeknek az eredője a romantika, s talán a szentimentalizmus, de egyértelműen szimbolistáknak mondanám. Nagy Mária művészettörténész írja: „a szimbolista festők már nem a valós világ, hanem álmaik, képzeleteik megjelenítésére használják a pasztellt.” Az ön képei ilyenek.

Török Anikó: Igen, de ez nem tudatos nálam. Hogy milyen témát festek, ahhoz két dolog szükséges: első a hangulati indíttatás, amely belülről jön, s ez határozza meg, mit veszek észre a világból, a hangulatomhoz milyen formák társulnak.

Képeimen az ember és a természet találkozását szeretném megmutatni. A természet formáival dolgozom, nem absztrakt alakzatokkal. Azonban a színeket és a formát – akár emberi alak, akár egy fa, ház vagy épp egy kagyló –, átírom, újra és újra, mindaddig, amíg azok elvesztik alaptulajdonságaikat, s színben, formában valami mássá válnak, szimbólumokká.

Ezek a szimbólumok pedig álmokat, meséket, krúdys ködgomolyban formálódó alakok vízióját jelenítik meg, s megérintik a nézők érzelemvilágát, hangulatát, mindazt, amit ön el akart mondani.

Török Anikó: Szeretném, ha a nézők nemcsak azt látnák a képeimen, hogy itt van egy kagyló, hanem azt is észrevennék, hogy abban a környezetben, amelyben elhelyeztem a kagylót, s színben, formában átírtam, már valami mást jelent, amit a nézőnek kell megfejteni. A festőtől függ, hogy el tudja-e indítani a nézőt az általa megfestett világba, azonban, hogy meddig jut el, az már a néző lelki alkatától, felkészültségétől függ. A képeim mindig az emberi gondolatról szólnak, amely szünet nélkül születik, s dolgozik az emberi agyban. Valaki azt mondta nekem, hogy komoly szellemi munka nézni a képeimet. Ezt a kritikát büszkén vállalom.

– Tatár Éva –








hirdetés