Wass Albert a szeretetet tartotta a létezés legfőbb alaptörvényének

Az író szobrát a Nagyerdőn, a Medgyessy sétányon 2008-ban avatták fel, Győrfi Sándor alkotta meg (képünk egy 2015-ös koszorúzáson készült)
Az író szobrát a Nagyerdőn, a Medgyessy sétányon 2008-ban avatták fel, Győrfi Sándor alkotta meg (képünk egy 2015-ös koszorúzáson készült) - © Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Az olvasók, literátorok rajongása mellett sok bírálat, sőt támadás érte és éri, szakemberek részéről is.

  • Száztíz éve, 1908. január 8-án született Wass Albert író, költő, akit szoros szálak fűznek Debrecenhez: már gazdasági akadémistaként tanítandó tárcákat írt.
  • A létezés alaptörvényeként tartotta számon a szeretetet. Ez vezérli az „erőteljes, erdélyi zamatú nyelven” zengő, műveiben élő ősi természetességet, erről s rokon fogalmairól: testvériségről, részvétről, igazságról, hitről írt új és új megvilágításban.
  • Már 26 évesen Baumgarten-díjas volt.

Akad, aki egyenesen kimondja: nem is tartja őt igazi írónak. Egyik irodalomtörténész ismerősöm néhány éve azzal fordult hozzám, ugye, én sem tartom jó szerzőnek Wass Albertet. – Debreceni tárcaírói munkásságát tanítom az egyetemen – válaszoltam, mire faképnél hagyott. Van persze, aki egészen másként látta és látja. A nagy kritikus, Babits Mihály vezette kuratórium Baumgarten-díjjal tüntette ki Wass Albertet már 26 éves korában, 1934-ben; két kiváló színművész barátom – akik a világ­irodalom széles spektrumát végigjátszották már a színpadon – a legnagyobb írók egyikének tartják őt.

Agapé

A nagy spirituális írásművészeknek az élők iránti egyetemes szeretete és részvéte, mély szolidaritása árad – a 110 éve: 1908. január 8-án, az erdélyi Válaszúton született alkotó – életművéből. Akik személyesen ismerték, meg­győződéses hittel vallják: ezt, a lélek legbensejéből – az Ómagyar Mária-siralom című költeményben Mária által „jonhom”-nak nevezett helyről – eredő együttérzést sugározta ki egész lénye. A vasakaratú, töretlen hitű, makkegészségű lelkek áldozatos, önzetlen szeretete volt az övé. Agapéérzés, mindig adni akaró nagybetűs Szeretet. Vezérszava volt ez; ezt az érzelemminőséget „a létezés legfontosabb alaptörvénye”-ként tartotta számon.

Homlokán a szíve

Minden írására jellemző szimbiózis, hogy az „erőteljes, erdélyi zamatú nyelven” zengő ősi természetességet a teremtett lények iránti rendíthetetlen szeretet vezérli. A szívről, a szeretetről s rokon fogalmaikról beszélt mindvégig. Új és új megvilágításban. Korai önportréjában, a debreceni mezőgazdasági akadémistaként papírra vetett, Táltos ősöm megálmodott engem című tárcájában így határozta meg önmagát: „… Egy ember ment a ködben… ló nem volt alatta… kezében nem volt semmiféle fegyver… nem volt egyebe más, csak a szíve. Szívét a homlokán viselte…”

Az ugyancsak a cívisvárosban keletkezett, s a párkapcsolat rejtelmeibe merülő tárcájában, az 1+1=2 címűben tanulságként, egyszersmind csattanóként szerepel ez az időközben szállóigévé vált, internetes fórumokon, blogban is rendre idézett mondata: „…mihelyt szívről, érzésről, egyéniségről, mihelyt lélekről és boldogságról van szó, mihelyt az életről van szó, megszűnik minden matematika!”

A részvét, a humánum, az erkölcsi normák nevében s egyúttal jegyében – a mai agresszív kommunikációhoz mérten végtelen szelídséggel – figyelmezteti még az értelmetlenül száguldozó, a „másokon keresztülgázolni tudó embereket” is. Indulat helyett ez a – már ifjúként is – bölcs író egyszerűen ennyit üzen az erőszakoskodóknak – a D 24372 című tárcájában –: mint minden halandót, utoléri őket is az idő.

Hőstetté lett a jó cselekedet

Tanár úr kérem. Nem Karinthy humoreszkgyűjteményéről van szó, hanem Wass Albert korai publicisztikai írásáról – a narrátor a magatartásával mégis utalhat Karinthyra. Mint a nagy filozófus humorista megrendítő versének, az Előszónak a beszélője, a fiatal Wass Albert is ezt gondolja: „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Sőt konkrétan is utal a nyilvánossághoz való fordulásra, a nyilvánosság erejére:

Nem olyan nagy eset, mégis muszáj volt nekem ezt megírni. … Hadd tudja meg az osztályfőnök úr, meg az igazgató úr, meg a többi tanár urak, hogy ül a negyedik osztály valamelyik padjában egy szőke, kékszemű kisfiú, és hogy ez a kisfiú nagyon komoly és nagyon derék ember. Ember.”

De miről is van szó? Mit tartott fontosnak megosztani mindenkivel? Mindössze azt: egy diák a moziban agresszív suhanctól védte meg az erőszakoskodónál gyengébb, védtelen társát. A szerző maga is így minősíti az esetet: „Csak ennyi az egész.” A tárcaíró a Debreceni Újságban publikálta – 1930-ban – ezt az úgynevezett pozitív glosszát, amely műfajváltozatnak közvetett az iróniája: a tárgyul tűzött jelenségen kívülre üzen. Azt közvetíti ez a kis, ám mélyen elgondolkodtató történet, hogy erőszak uralta világokban egy természetes jó cselekedet is hőstettnek látszik…

Természetimádat

Az emberszeretet mellett a természetimádat is áthatja már a diákkori termését is. Egyszersmind egy másik, Wass Albert munkáira mindvégig jellemző vonás, a flóra és fauna szeretetteli, simogató játéka is megcsillan ezekben a korai szövegekben. Gyönyörű példája ennek a Húsvéti levél kishúgomnak Hamburg városába című tárcalevél, amely a fenyegetettségében is idillszigetű gyermekkort idézi: „Köröskörül rigók daloltak, virágok illata szállt felettünk, és tarkaszárnyú lepkék csókolództak a tavaszi égen. Az a madárdal ma is itt cseng a fülemben még és tudom, Te is hallod néha, és a virágok illatát is érzed, ha néha bús emléktornyokból leomlik rád ez a régi tavasz.” Igen, a természet, a flóra és fauna játékának költői megjelenítésével is szeretni tanít Wass Albert. Mint minden témája, tárgya által.

Az ő írásművészetéből áradó együttérzéshez hasonló Jókai, Gárdonyi, Ady, Szabó Dezső, Kodolányi János, Fekete István vagy Márai műveiből sugárzik. A teremtett világ egyetemes szeretetét jelzi a fauna emberarcú ábrázolása: szolgáljon mintaként a Voltam visszaemlékezés-kötetének a Gulyás, Menyecske, Cica című írói tollrajza, mely összekapcsolódhat az olvasói lélekben az ember iránti részvétről valló szövegekkel. Felidézi például a narrátornak a Tanúr úr kérem csöndes, „bolond” diákját átölelő részvétét s a megmentőt övező szeretetét.

„Lelkesített”

A minden élők iránti együttérzés egyetemessé tágul. Olykor a könnycsepp metaforája válik – például ifjúkori debreceni írásaiban – a lélek borongása mellett a mély, mindent átható szeretetnek és részvétnek, a teremtmények testvériségének, egyszersmind Wass Albert lelke minőségének kifejezőjévé. A könnycsepp álmodott című tárcában olvassuk: „Magában járt a leány a sárga őszi úton, és lába nyomán sírt a rőt avar. Szeméből elindult egy csillogó kis könny­csepp, végigszaladt az arcán és a földre hullt. A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott, amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.”

alm1

A Debreceni Népi Együttes az író Tizenhárom almafa című regényére alapozta 2015-ben bemutatott nagyszínpadi táncjátékát | Fotó: Molnár Péter

Átlelkesíti, lélekkel tölti a tárgyakat, így a kirakatban látott plüssmackót – az Őszi szelek útja című írásában –, hiszen a tárgyaknak is van lelkük, vagy lélekké válhatnak, átlelkesíthetők (amint például a róka megszelídíthető A kis herceg parabolisztikus meséjében): „Szél rohant végig az utcán… jobbról hozott egy falevelet… egy másikat balról… összecsapta őket, bevágta a sárba egymás mellé… aztán kacagott és újra felkapta őket… és újra vitte az egyiket jobbra… másikat balra… Két szomorú ember utánuk nézett, és utánuk nézett egy harmadik: egy csillogó szemű kis barna mackó a kirakat üvege mögül.” Hasonló a szerepe az emlékidéző Balaton-parti kavicsnak, amely elűzi a tanár úr mérgét, mosolyra fakasztja őt, s a megbocsátás jelképévé nő (A kavics).

Égető szeretet süt tehát a fiatal debreceni akadémista könnyed szellemességgel csevegő sorai közül. S mindvégig megőrizte az együttérzését, megtartotta szeretetközpontú gondolkodását, lelkét.

Földrészt lépő testvéri tudat

1945-ben emigrált. Előbb német földön, majd 1951-től az Egyesült Államokban, Astorban élt, a Floridai Egyetemen tanított (kilencvenévesen halt meg Floridában). Ha egy pillantást vetünk e későbbi, emigrációs publicisztikai írásaira, látjuk: mindig olyan kulcskifejezések kísérik a szeretetet az ő szövegmezőjében, mint ezek: egymás megbecsülése, érdemkeresés, megbocsátás, önzetlen becsületesség, tisztesség, áldozatkészség, nemzeti összefogás. Korántsem úgymond anakronizmus ez. Wass Albert szótárában és életgyakorlatában minden szó a legkomolyabban az, ami. A Kanadai Magyarság Magyar szemmel című publicisztikai sorozatában írja, 1971-ben:

„Testvéri érzés és tudat kell legyen az összekötő anyag magyar és magyar között, szerte a világon, ha jót, hasznosat, erőset és maradandót akarunk építeni.” Szinte folytatása ez a gondolat a nyílt levélként is olvasható háborús vezércikkének, a Karácsonyi levélnek (1942), amely a testvériség ősi eszméjét tölti örök időkre érvényes tartalommal: „Testvér, ki ott messze a Donnál hóban és fagyban őrséget állasz: midőn idehaza kigyúlnak szerte a karácsonyfák: gondolatok szárnyán fölkereslek Téged” – indítja írását.

A nemzet egységének – „egy szív, egy lélek, egy szándék, egy cselekedet” – feltételét 1940-ben ekképp látta a Nyugat folyóiratban közzétett írásában: „egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon”. S a nemzeti újjászületés azon áll vagy bukik – intett 1976-ban –, hogy „a népet alkotó egyének mekkora százaléka hajlandó nemzetté tömörülni újra egymás szeretetének, egymás megbecsülésének, az önzetlen becsületességnek és főként az áldozatkész nemzetcélúságnak a törvényei szerint”.

Adjon Isten, s tegyen az ember!

A szeretet nála kölcsönhatásban él a fohásszal. Mint szintén a Kanadai Magyarságban papírra veti, 1969-ben:

kérjük a Jóistent, hogy adjon végre egymást szerető békességes szívet minden magyarnak, bármilyen nevet viseljen is, és bármilyen szinten töltse is életét.”

Életművét beragyogja a mindenkor újjávarázsolni képes, mély és valódi, cselekvő hit. Tanítandó példa erre a lírai rajzként is olvasható parabolisztikus költeménye, versprózája, a 18 évesen írott Előhang: „Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. … És egy napon berohantak az udvarára. És ledöntötték az ő oszlopát. És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének. És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.”

S citálhatunk ugyanerre későbbi, emigrációs időkből való gondolatfutamot: „Nem elég, ha csak ráköszönünk egymásra a megszokott szavakkal: »Adjon isten boldog új esztendőt!« Mert Isten szándéka üres szavaktól nem változik javunkra. Ha valóban »boldog új esztendőt« várunk, akkor teljesítenünk kell elébb az isteni parancsot: »Szeresd felebarátodat mint önmagadat, s szeresd nemzetedet önmagadnál is jobban!« Adjon az Úristen erőt, egészséget minden derék magyarnak, és a magyar szívekbe egymás iránt való hűséges szeretetet!”; „az Úr angyalait nem érdeklik a formaságok, s csak oda jöhetnek el, ahol isteni szeretet tölti be a lelkeket, és csak akkor, amikor ennek a szeretetnek a jegyében újjászületik az ember, s tettekké változik benne az isteni parancs.”

Wass Albert mint a szeretet és a vele rokon fogalmak képviselője, írója és megélője egy szintén sokak által anakronisztikusnak tartott, ám az idézett kifejezések tartalmával testvérségben élő igazság harcosa. Aforisztikus tömörséggel definiál 1942-ben, A múlt négy oszlopa című esszéjében: „Az igazság olyan, mint a napfény. Sem köd, sem füst, sem felleg nem képes örökre rejtve tartani. Minden homályon és minden sötétségen keresztülcsillan egyszer, ha ideje eljő.” Húsz évvel később ezt írja: „Talán, ha mindannyian imával ostromoljuk az Egek Kapuját, megnyílik egy napon, s igazságot, életet sugároz alá végül is a magyarok földjére” (Magyar szemmel. Kanadai Magyarság, 1963).

Utat mutató vezércsillag volt már ifjú debreceni mezőgazdasági akadémistaként is, annak bizonyult második világháborús publicistaként és az maradt az emigrációban. És az ma. Mesterséges sztárokat gyártó világokban – igazi csillag. Méghozzá a sztár szó eredeti jelentésében (’csillag, fényesen ragyogó csillag’) értve: olyan egyéniség, személyiség, aki maradandó alkotásai, ezzel összefüggő népszerűsége révén örökké ragyog művészeti ága – nevezetesen: az irodalom – egén.

Arany Lajos



Debrecen.
HAON.HU






hirdetés